Gubcsi személye segített a dolgok értelmezésében. Tönkre vágják a bankrendszert? Nem gond. Ellopják a megtakarításokat? Oda se neki! Lassan hadat üzen az Egyesült Államok? Annyi baj legyen! A közszolgálatiság CBA-reklámfilmet jelent? Kit érdekel? Schmitt Pál? Ugyan már! Csak annyit kellett mondani, hogy Gubcsi, és az ember megkönnyebbülten kezdte keresni a kandikamerát. - Az ismert Egei-Horváth szerzőpáros visszatér.

S velünk most mi lesz?

Itt maradunk árván magánkertben zajló félállami szoboravatás, közpénzen promótált, szexuális betétekkel ellátott önéletírás, állománygyűlésen előadott szolgálati kurvaanyázás, a sajtónak küldözgetett egyedi hangvételű helyreigazítások, állami alkalmazottak részvételével megrendezett rockopera nélkül? És mi lesz szegény Kerényi Imrével? Innentől egyedül kell helytállnia hülyeségfronton? Mi lesz továbbá a legfontosabb kormányzati tevékenységgel, a szórakoztatással?

Önként vállalt némaságunkat megtörve rá kell kérdeznünk mindezekre, mert úgy tűnik, hogy az előbbi szempontokat nem mérlegelte kellően Hende Csaba honvédelmi miniszter, amikor bárgyú módon elfogadta a Zrínyi Média Kft ügyvezető igazgatójának, Gubcsi Lajosnak lemondását. A miniszteri döntés díszétől fosztotta meg a rendszert. Mértékadó vélemények szerint is Gubcsi volt a Nemzeti Együttműködés kalapján a bokréta, vagy máshogy fogalmazva: olyan volt ő nékünk, mint hivatali verdának a lézerblokkoló.

Persze nem véletlenül említjük ezt a kütyüt, amelyik a fennálló kurzus szimbólumává nemesedett. Hovatovább általánossá válik használata az állami vezetők, és egyéb közfejesek körében – és mi ezt a szokást messzemenőkig támogatjuk. A főnököknek kötelességük elől járni a jó példával, és ha valakik, hát ők igazán tudhatják, hogy az általuk alkotott szabályokkal szemben védekezni kell. Éppen ezért méltánytalan, hogy Gubcsinak egy sebességmérőket zavaró elektronikai eszköz miatt távoznia kell.

Ráadásul az egész nem is úgy történt, ahogy.

Valójában az elmés Gubcsi megelégelte a firkászok packázását, és úgy döntött, hogy lépre csalja az alkalmatlankodó kollegákat. Kizárólag művészemberekre és HM-es cégvezetőkre jellemző agyafúrtsággal, direkte megtévesztési céllal lézerblokkolónak látszó tárgyat szereltetett autójára, hogy így szűrje ki a belső informátorokat, és tanítsa móresre az elszemtelenedett médiamunkásokat.

A terv annyira leleményes, hogy mi például nem is értjük a lényegét.

Bár igaz, ami igaz, már hónapok óta azon tűnődünk, hogy a magyar politikai élet nem más, mint tömény átverés. Miközben az újságírók az abszurdabbnál abszurdabb fejleményeket taglalják, addig a színfalak mögött egymást térdét csapkodja az emeszpés és a fideszes, röhögve borul az elempés a jobbikos vállára afeletti örömében, hogy mi mennyire beszoptuk ezt az egészet.

A gyanú akkor fogant meg bennünk, amikor Karsai József, volt szocialista képviselő bejelentette, hogy a kibontakozó diktatúra elleni tiltakozásul éhségsztrájkolni fog vállalva akár a mártírhalált is, majd az egészet lefújta arra való hivatkozással, hogy neki orvosi papírja van arról, hogy az éhhalál károsan hat az egészségre. Kiesett a klaviatúra a kezünkből, mert akár komolyan gondolta az attrakciót a búzaégető úr, akár csak mulattatni akarta a közvéleményt, mindenképpen szomorú hír ez nekünk. Az előbbi esetben okafogyottá váltunk, hiszen a hírhez már nem lehet mit hozzátenni, se elvenni belőle, az utóbbinál pedig be kell látnunk, hogy van nálunk tehetségesebb is a műfajban; ilyet mi intravénásan adagolt tudatmódosítók hatása alatt se bírunk kitalálni.

Nincs az a szerzőpáros, amelyik a magyar közéleti szereplőkkel versenyre kelhetne. Visszavonultunk tehát, csöndben tanulmányozni őket, és mindvégig azt latolgattuk, hogy tényleg ekkora balfaszokat látunk, avagy szerepüket mély átéléssel alakító színészóriásokat.

Itt van kapásból a nemzetgazdasági miniszter. Gyanús, roppant gyanús. Nem tűnik ugyanis valószínűnek, hogy valaki ebben a pozícióban még mindig nem végezte el a harmadik általánost, márpedig a számtani alapismeretek teljes hiányából erre lehet következtetni. Abból viszont, hogy ő még nem Hoffmann Rózsa regnálása idején járt iskolába arra, hogy csak játssza a matematikai analfabétát.

És ha már szóba került: az oktatási államtitkár első ránézésre úgy fest, mint egy elszabadult monomániás tyúk. A probléma az, hogy második ránézésre is. Nyári teljesítménye mindenesetre pazar. Előbb a magánszorgalomból gyűjtést kezdeményezett annak érdekében, hogy a nehézsorsú erdélyi gyermekek népviseletben járhassanak templomba, mert az egyértelmű, hogy a nehézsorsú erdélyi gyermekek másra se vágynak jobban, mint népviseletre, de az államtitkár nem állt meg itt, a második félmondatával már saját zenekart vizionált minden hazai osztályba, mert éles elmével arra is rájött, hogy a határonbelüli nebulóknak viszont önálló osztályzenekarra van szükségük.

Ahogy mondani szokták: a sor hosszan folytatható, de azt nem szokták mondani, hogy például Szalai Annamáriával. Mi viszont mondjuk, mert róla se tudjuk eldönteni, hogy komolyan hülye-e, vagy csak megszokásból. Mert miközben kinyitunk egy szabadon választott csapot egy tetszőleges rádió- vagy tévéadónál, és ott hótziher, hogy egy kormánypárti képviselő fog kifolyni, a főcenzor asszony elérkezettnek látta az időt annak kifejtésére, hogy végre bebizonyosodott, hogy politikai jellegű támadások érték a magyar médiaszabályozást. Már milyen jellegű bírálatok érjék a politikai döntéseket és magukat a politikusokat, angyalom? Esztétikaiak? Abból se jöttök ki jobban.

Ezt határozottan leszögezhetjük, ha végigtekintünk az eddig említetteken, és azokon, akikről még nem esett szó: Schmitt Páltól Lázár Jánoson át Szijjártó Péterig. Az utóbbival kapcsolatban annyi kiegészítést kell tennünk, hogy esetében nincs kétely sorainkban. Egyhangú szavazással megállapítottuk, hogy ilyen lény nem létezik. Szijjártó az emberi kommunikációs rendszerben a hibaüzenet, csak ráadtak egy szemüveget, és most vele provokálják a nemzetet. Ez tiszta sor.
A többiek viszont itt hagynak minket gyötrődni a kétségek között. Egy monstre komédia statisztái vagyunk, vagy csakugyan egy bentlakásos intézet ápolti garnitúrája foglalta el a fontos hatalmi posztokat, és most kormányosdit játszik?

Ebben a helyzetben volt igazodási pont Gubcsi Lajos. Maga volt a bizonyosság, hogy nem valóságos itt semmi; minden, ami körül vesz minket csupán egy színmű. Olyan, amilyeneket ő szokott írni és rendezni. Erről azért emlékezzünk meg ehelyütt is. Ügyvezetői tevékenységének fénypontja volt, amikor bemutatták Rákócziról szóló rockoperáját. Főbb szerepekben Varga Miklós rockénekes, Gárdos Vilmos üzemeltetési vezető, Tóth László pénzügyi vezető, Magyar Gábor vállalkozási vezető, Dr. Isaszegi János vezérőrnagy, szerkesztőségvezető. Nézők: nincsenek (leszámítva Hende Csaba honvédelmi minisztert és népes kíséretét).

Nincs az az Alaptörvény Asztala, amelyik ezt überelhetné. Gubcsi személye segített a dolgok értelmezésében. Tönkre vágják a bankrendszert? Nem gond. Ellopják a megtakarításokat? Oda se neki! Lassan hadat üzen az Egyesült Államok? Annyi baj legyen! A közszolgálatiság CBA-reklámfilmet jelent? Kit érdekel? Schmitt Pál? Ugyan már! Csak annyit kellett mondani, hogy Gubcsi, és az ember megkönnyebbülten kezdte keresni a kandikamerát.

Most azonban hirtelen ránk zuhant a balsejtelem. Az, hogy a Honvédelmi Minisztérium nem találta kielégítőnek a lézerblokkolós magyarázatot, és lelépésre bírta Gubcsit, föltételezi, hogy valahol valakik valamit mérlegelnek. A fentiek ismeretében ez eléggé rendszeridegen cselekedetnek számít. Elképzelhető, hogy közéletünk mégsem tréfa? Hogy nem nekünk játszanak, hanem velünk? Kellemetlen meglepetés volna. Gubcsi bukása a reményt veszi el.

Adjátok vissza Gubcsinkat!

• Búcsú Gyurcsány Ferenctől »

• Tóta: Aztán jött a csősz »