A társadalmi bizalom nemzeti jövedelemben mérhető érték, e nélkül nem lehet igazán sikeres Magyarország. A maradék bizalom elvesztése nagyobb nemzetstratégiai hiba, mint a MÁV Cargo privatizációja.

Gondjaink egyik eredendő oka, és megoldhatatlanságuk záloga, hogy nincs értelme a fontos kérdésekről, előrevivő vitákat folytatni. Úgysem figyel oda senki. Ráadásul az ilyen viták természetüknél fogva feltárják a valóság bonyolultságát, a bajok gyökeréig igyekeznek hatolni, nem elégszenek meg a bűnbakokkal. Természetük tehát, pontosan az ellenkezője a magyarországi diskurzusoknak. A problémák feltárása és megértése nélkül az emberek egyre fásultabban, tehetetlenül figyelik a történéseket.

Ez a helyzet jottányit sem változott – noha volt lehetőség a változásra – a kormányváltást követően. Még ha az Orbán-kormány problémafelvetései sokszor meg is állják a helyüket, a válaszok biztosan a felszínesség, a bűnbakképzés szintjén maradnak.

A forradalomban nincs idő a vitára, a megoldások hosszas keresésére. Ilyen törvénykezési tempó mellett borítékolhatóan tömegével születnek hibás döntések. Olyan súlyos kérdéseket, mint a társadalmi bizalom helyreállítása, a jóléti rendszer lebontása, a születésszám növelése, a hazai ipar feltámasztása, vagy a munkaerkölcs javítása nem lehet ilyen sebességű és ilyen szűk kör által meghozott döntésekkel megoldani. Egy ekkora gondokkal küzdő ország vezetése komoly problémafelvetést, alapos mérlegelést, valódi társadalmi párbeszédet igényelne.

Kormányzati körökben ma a „cselekvőképességet” tartják a legnagyobb értéknek. Pedig az érv, hogy ha vitát nyitunk a változásokról, akkor azok nem következnek be, vagy a társadalomi érdekcsoportok addig gyengítik az intézkedéseket, amíg már nem érnek semmit, a Fidesz hatalomátvételekor nem volt igaz. A jelek arra utaltak, hogy ezt a Fidesz is tudta. Az elmúlt 20 évben persze minden, a jóléti rendszert érintő döntést sikerrel akadályoztak meg az ellenérdekeltek, de a válság hatására a helyzet alapvetően megváltozott.
Valami hasonló történt, mint Svédországban a 90-es években. Ők a jelenlegi gondokat a többi országnál könnyebben viselik, mert a kilencvenes évek elején átélt válság hatására a társadalom megértette, ha nem fogadja el a változásokat, akkor végzetesen lemarad.

A jóléti állam kiépítésében résztvevő Assar Lindbeck közgazdász a svéd jóléti modell lebontásának élharcosává vált. Ő volt az, aki felhívta a figyelmet rá, hogy válság nélkül a lakosság soha nem fogadja el a változásokat „Új-Zéland például a nagyon gyönge gazdasági teljesítménye miatt kényszerült reformokra korábban, Hollandiában a rendszerek finanszírozhatatlanságának réme ösztönzött cselekvésre, Svédország és Finnország mély recesszióba zuhanva látott neki a feladatnak. Elég nehéz meggyőzni ugyanis a szavazókat arról, hogy ha ma nem hozunk népszerűtlen intézkedéseket, akkor tíz vagy húsz év múlva súlyos problémákkal nézhetünk szembe. .. Nem az ideológia számít, hanem a probléma természete, a lakosság krízistudata.”

Magyarország a válságnak már a választások előtt ahhoz a pontjához érkezett, amelynél a lakosság és társadalmi szervezetek megértették, hogy óriásiak a gondok. Miközben a szocialisták és Gyurcsány megfelelő bűnbaknak bizonyultak, azt is sokan elfogadták, hogy eltávolításuk nem elegendő, az országot gyökeresen át kell alakítani. Ez a szándék még a győztesek által hangoztatott szlogennek is megfelelt, amely szerint „az emberek a változásra szavaztak”. Megteremtődött a társadalmi reformok legfontosabb feltétele, a lakosság krízistudata. Készen álltak a változásokra.

Ezt igazolja az is, hogy a ma már egyre inkább kiábrándult emberek meglehetős apátiával fogadják az orbáni forradalom legkeményebb intézkedéseit is, olyanokat is, amelyek, nagyon negatívan befolyásolják az életüket. Azt tudják, hogy változtatni kell, csak már abban nem biztosak, hogy éppen így. Sokan még mindig összeszorított fogakkal reménykednek, hogy igaza van Orbánnak és tényleg ez a helyes út. A reménykedők csoportja egyre kisebb, pedig ennek nem kellene így lennie. Svédországban a „svéd modellnek” nevezett nyugdíjrendszert 80%-os támogatottsággal szavazta meg a parlament, és annak ellenére, hogy a nyugdíjak reálértéke 18%-kal csökkent a választók ezt elfogadták. Igaz, előtte négy évig dolgoztak rajta közösen, hogy mindenki számára vállalható megoldás szülessen.

A Fidesznek is adott volt az út egyfajta kiegyezés előtt. Ehhez még csak nem is az ellenfelekkel kellett volna kiegyezni, hanem csak elkezdeni őszintén beszélni. A társadalom jelentős részének politikával szembeni bizalmatlansága, illetve csömöre, az ellenzék gyengesége, és sok év népbarát kommunikációja lehetővé tette volna, hogy olyan látszatot – és adott esetben tényleges formákat is – teremtsenek, hogy Orbán közvetlenül a társadalom egészével összefogva kormányoz.

A fő üzeneteiből is ezt lehetett kihallani. Hogy változásokra kapott felhatalmazást, hogy soha többé nem lehet az emberek feje fölött döntéseket hozni, hogy társadalmi összefogás és konzultáció kell, sőt szerénységről és alázatról beszélt. Úgy tűnt, az emberek a politikai rendszerrel szembeni kiegyezés reményében vállalták a kétharmadot, adtak a Fidesznek ekkora felhatalmazást. Magyarországon emberemlékezet óta nem volt olyan magas a társadalmi bizalom szintje, mint a 2010-es választásokkor.

A vállalkozói képviseletek, szakszervezetek, tudományos, egyházi, egészségügyi, nyugdíjas és még ki tudja milyen szervezetek, mind készen álltak arra, hogy partnerek legyenek a jelentős átalakításában, hogy áldozatokat hozzanak a közös célért. Kisebb műhelyek, magánszemélyek, a közigazgatás Fidesz iránt elkötelezett, de a pártban sokszor egyáltalán nem ismert tagjai messiásként várták Orbánékat. Tele tetterővel, tervekkel és tenni akarással. Azzal a hittel, hogy most végre félretesszük az elmúlt 20 évet mérgező széthúzást, a politika önmaga érdekeit érvényesítő hozzáállását, a hatalmi játékokat. Sokan beszéltek is erről, egyfajta paktumról a társadalmi szervezettekkel, amelyben megállapodnak az átalakításról, amiben mindenki feladja jogai egy részét.

Bár rengeteg ebben a naiv, sőt kifejezetten antidemokratikus elem, mégis ez az energia, a tenni akarás lehetett volna a Fidesz sikerének záloga. Ezzel át lehetett volna lendülni a válság depresszióján, ami önmagában a gazdaság és a fejlődés megindulásának gátja. A mosoly azonban nagyon gyorsan az emberek arcára fagyott és a tenni akarás apátiába fordult, a remény pedig elszállt. Mert korán megértették minden javaslat, terv, jobbító kritika ellenséges támadásként értelmeződik a Fidesz vezetői szemében. A tenni akarás, pedig aknamunkának látszik. Bárki ellenséggé válhatott, aki nem fogadta kritika nélkül az intézkedéseket.

Miért ezt az utat követte Orbán és pártja? Talány. Miért kellett az emberektől, társadalmi szervezetektől, munkavállalóktól elvenni azt, amit amúgy is odaadtak volna? Érthetetlen. Így utólag sokaknak úgy tűnik, hogy Fidesz eleve ezen úton szeretett volna haladni és soha nem gondolta komolyan az összefogásról mondottakat. Talán csak megijedtek a felelőségtől vagy igaz a tétel, hogy Orbán habitusához közelebb áll ez a fajta vezetési stílus.

A tény tény marad, ma nem az összefogás útját járjuk. Ez az út nem lehet olyan sikeres, mint a másik, mert többek között a Fidesz egyik legtöbbet hangoztatott célját, a társadalmi bizalom helyreállítását nem tudja elérni. Az ilyen vezetési stílus, a jogbizonytalanság a gyors és kiszámíthatatlan változások ugyanis rombolják a társadalmi bizalmat, így éppen ellenkező hatást érnek el. A társadalmi bizalom nemzeti jövedelemben mérhető érték, e nélkül nem lehet igazán sikeres Magyarország. A maradék bizalom elvesztése nagyobb nemzetstratégiai hiba, mint a MÁV Cargo privatizációja. Talán még van visszaút, mert Orbán képes a gyökeres váltásokra. Ki-ki vérmérséklete szerint reménykedjen, vagy lázadjon.

• Búcsú Gyurcsány Ferenctől »

• A Jobbik mérsékelt szárnya »