Hanem a munkanélküliség, az aluliskolázottság, a mélyszegénység, a bűnözés és a rassz szerinti – kinek előnyös, kinek hátrányos – megkülönböztetés. Az integráció pedig nem más, mint – politikai értelemben vett – nemzetszervezés.

Nagyra becsülöm Ungváry Rudolfot munkássága és közéleti szerepvállalása miatt is, ráadásul a – jelző nélküli – „nemzet” szó definíciós-jelentéstani problematikája mellékszálnak is látszik a Hírszerző által elindított, a magyarországi cigányok jövőjéről szóló vitában, mégsem volna okos dolog, ha hallgatnék arról, hogy néhány kérdésben mennyire nagyon nem értünk egyet.

Ungváry felhívja a figyelmemet arra, hogy a politikai nemzetfogalom mellett létezik a „kulturális nemzet” kategóriája is. Néhány történelmi példa valóban igazolja, hogy a múltban egyes, önálló államiságra törekvő népek – például a hol a porosz, hol az orosz állam fennhatósága alatt élő lengyelek, vagy a történelmi Magyarország egyes nemzetiségei, etnikai csoportjai, románok, szlovákok, szerbek és mások, időnként még a magyar ajkú székelyek is – nemzetnek hívták magukat. Hasonló a helyzet a szeparatista baszkokkal és más népekkel is, ma is.

Ezt a romantikus szóhasználatot a huszonegyedik században, a huszadik századi nagy háború és népirtás után, az egyesülő Európában mégsem javaslom fenntartani. Egyrészt azért, mert ha a nemzet szót használjuk, hallgatóink nem mindig tudják, hogy miről beszélünk. Másrészt azért, mert a mai parlamenti jobboldal pártjai (az „egyatábor”) olyan sunyi módon élnek vissza a – jelző nélküli – „nemzet” szó sokak fejében bizonytalan, ködös, és módosult tudatállapothoz vezető szemantikájával, hogy az már nemcsak a megértést veszélyezteti, de viszálykodást is szít az egyes politikai táborok között. Sőt talán az egyes politikai táborokon belül is. Sőt a nemzetközi fórumokon is.

Számomra és a világ nagyobbik része számára a nemzet „politikai nemzetet” jelent, a „kulturális nemzet” neve pedig: etnikum. A francia hivatalos nyelv még ennél is tovább megy. A Francia Köztársaságban mindenki franciának számít, aki francia állampolgár – beleértve a marokkói származású muzulmánokat és a zámolyi romák Strasbourgban született gyerekeit is –, de a franciául beszélő svájciak vagy belgák: svájciak, illetve vallonok. Ők ugyanis legfeljebb „frankofonok”, de nem a francia nemzet – a köztársaság – részei, illetve tagjai.

Amikor egyes uniós országok politikusai – az egyesülő Európa, egy elképzelt Európai Egyesült Államok eszméjével szemben – „nemzetek Európájáról” beszélnek, akkor az önállóságukat, függetlenségüket legalább részben, de minél teljesebb mértékben megőrző országok / államok Európájára gondolnak. Az Egyesült Nemzetek Szervezetéhez szintén országok / államok, nem pedig etnikumok csatlakoznak: az ENSZ tagállama Magyarország és Izrael, de nem tagja a világ magyarsága vagy zsidósága. Az ENSZ-hez – United Nations – való csatlakozás általában az önálló államiság elismerését is jelenti a világ közvéleménye szemében.

A világ minden útlevelében szerepel a nation / nationality rovat, és ez minden útlevél-tulajdonosnak az állampolgárságát jelöli. A Nemzeti Bank – ahol ilyen létezik – mindenütt az állam / ország jegybankját jelöli, amelynek – egyebek mellett – kötelessége őrködnie a nemzeti valuta, azaz az adott ország pénznemének értékállóságán.

A „kulturális nemzet” jelentését pedig jól tartalmazza az „etnikum” szó, és az utóbbit senki sem téveszti össze a politikai nemzet fogalmával. Az etnikai hovatartozás valójában minden ember identitásának a része – akárcsak a nemi azonosságtudat, vagy a személyiség egyéb jellemzői, például a bal- vagy jobbkezesség, a világnézeti-ideológiai-politikai nézetek összessége, és még ezernyi más szubjektív és bensőséges dolog –, és jól elkülönül a honpolgárság, más szóval a nemzeti hovatartozás objektív kategóriájától. Még akkor is, ha sokan vannak kettős-többes etnikai identitású vagy egyszerre több állampolgárságú emberek is. Etnikumon természetesen közös nyelvű és többé-kevésbé közös kultúrájú és közös hagyományokkal rendelkező népességet értek, amelynek tagjait a közös etnikai tudat fűzi egybe.

„Miközben Hell István rámutat, hogy nincs egységes cigány nyelv, azt írja, hogy a »romani anyanyelvű – tehát különböző cigány nyelvjárásokat beszélő – cigányság…« Akkor most van-e vagy nincs egységes cigány nyelv?” – kérdezi Ungváry Rudolf, majd így folytatja: „A jiddis nyelv nem zsidó nyelv – is?”. Egységes romani (cigány) irodalmi és köznyelv nem létezik, létezik ellenben sok cigány, más szóval romani – köztük a Magyarországon elitnek számító lovari – nyelvjárás. Viszont a magyarországi romák többsége kizárólag a magyart beszéli – annak mindenféle nyelvjárását –, egy kis csoport pedig a magyaron kívül egy régies és elszigetelt román dialektust. Ez utóbbit valóban összehasonlíthatjuk a jiddissel, régi néven: zsidónémettel, és nevezhetjük, mondjuk, cigányrománnak is, de a magyar nyelv attól még magyar marad – ahogyan a német, a francia, a spanyol is ugyanaz marad –, attól, hogy sok roma is anyanyelveként beszéli. Én ebben semmi politikai inkorrektséget nem látok.

*

Más. A vitához kapcsolódó kommentek egy része konkrét cselekvési tervet követel a vitázóktól, amellyel megvalósítható a magyarországi romák integrációja. Ezzel kapcsolatban két dolgot szeretnék mondani. Az egyik, hogy a magyarországi romák integrációja és dezintegrációja – a társadalom magasabb osztályaiba való befogadása, és az onnan való kirekesztésük – egy időben és a szemünk láttára zajlik. Nem szabad úgy elképzelni a romaintegrációt, mint valami kollektív eseményt. A cigányok – a megfelelő feltételek megléte, illetve hiánya esetén – egyenként, illetve családonként integrálódnak a társadalom magasabb presztízsű rétegeibe, és egyenként – bár néha tömegesen – hullanak ki onnan.

A másik az, hogy ezek a feltételek közismertek. A munkanélkülieknek munkára van szükségük, a gyerekeknek és az aluliskolázottaknak színvonalas és kirekesztés nélküli oktatásra és szakképzésre. Továbbá: a társadalmi szolidaritásnak nem a középrétegek, nem is a „kisemberek”, hanem a leges-legszegényebbek megsegítésére kell koncentrálódnia – a „kisemberekkel” való szolidaritás ma bőven meghaladja az ország teherbíró-képességét –, a bűncselekmények elkövetőit törvény elé kell állítani, az áldozatokat pedig meg kell védeni. A rasszista, szélsőséges pártok bejegyzését a háború utáni békeszerződésre apellálva az ügyészségnek kell megtámadnia a bíróságon, és minden helyen, minden időben fel kell lépni – akár büntetőjogilag is – a diszkriminációval szemben. Nem vagyok híve a származás alapján való előnyös megkülönböztetésnek (affirmative actionnek, „pozitív diszkrimináció”-nak) sem.

Hiszen nem általában „a cigányok” a probléma, hanem a munkanélküliség, az aluliskolázottság, a mélyszegénység, a bűnözés és a rassz szerinti – kinek előnyös, kinek hátrányos – megkülönböztetés. Az integráció pedig nem más, mint – politikai értelemben vett – nemzetszervezés.

• Hülye németek, német hülyék! »

• Zsiga Marcell és az ő kontextusa »