A roma integráció a „polisz” ügye, tehát politikai kérdés, azok felelőssége, akik hivatásszerűen űzik a hatalom- és felelősségipart. Vagyis a hatalom birtokosaié.

„Ha épület a műalkotás, akkor ez a vers romhalmaz” – írta József Attila pályatársa, a katolikus papköltő, Mécs László egyik művéről. Ha a politikai publicisztikának meg kell állnia a saját lábán, akkor Forgács vitaindítója eldől – mondom én Forgács István cikkéről (Ha ti vagytok a cigányok, nem tartozom közétek). Egyszerűen azért, mert a szerző látomásaival ellentétben nem attól cigány valaki – mint ahogy nem is attól „etnikai” magyar, német vagy hottentotta –, hogy más népeket lenéz, gyűlöl, vagy más népektől idegenkedik, esetleg rosszul tanulnak a gyerekei. És persze nem is attól, hogy nem, hogy éppen ellenkezőleg gondolkodik. Vagyis nem a politikai és/vagy morális alapállásától, nézeteitől, preferenciáitól –, hanem… mitől is?

„Senki sem választ magának szabadon identitást” – mondta pár éve kávézás közben egy genetikusan (azaz történetileg) anarchista-konzervatív-liberális-szélsőmarxista filozófus e sorok írójának egy lipótvárosi eszpresszóban. Igaza lehetett (és a kávémat is kifizettettem vele). A saját etnikai tudatát a legtöbbször – például anyanyelvével, esetleg genetikai jellemzőivel, bőrszínével, családi hagyományaival, szokásaival, vallásával vagy a nagymama régi receptjeivel együtt – örökli az ember. Máskor – ritkábban – hat évesen az iskola küszöbét átlépve tudja meg a társaitól, hogy cigánysága jelent valamit – noch dazu valami rosszat –, és ezt addig verik a fejébe, amíg elhiszi. (Vagy nem, és megpróbálja festeni magát, mint a VII. kerületi állatorvos X., az állami hivatalban dolgozó jogász doktor Y., a több száz tanár Z – és í. t., beleértve Forgács István választását is. De sem az egyik, sem a másik választást nem nevezném szabadnak.)

Az etnikai tudat nem jelent közös értékeket, morális szempontokat, ahogyan azt Forgács tételezi – a tolvaj magyar is magyar, és a tolvaj cigány is cigány, ha hisz a saját magyarságában vagy cigányságában –, és természetesen ahogyan nem létezik Cigányország, úgy nincs „cigány nemzet” sem. A nemzet ugyanis politikai, nem pedig etnikai közösség. (Az volt 1848 előtt is, a nemesi nemzet idején, és utána is, amikor nemcsak a magyar nép, hanem a „tótajkú és az oláhajkú magyarok”, azaz az etnikai kisebbségek is részeivé váltak. A mai magyar nemzetnek is része minden honpolgár, akár magyar, akár német vagy szlovák, akár cigány.)

Az Orbán-kormány által favorizált etnikai nemzetfogalom röviden szólva náci találmány, nem kellene Forgács Istvánnak még szóhasználatában sem alkalmazkodnia hozzá. A magyar nemzet azonos jogú tagjai mindazok az itt élő, és munkájuk, jövedelmük után itt adózó országlakosok – etnikai tudatuktól, származásuktól, kulturális beágyazódásuktól, világnézetüktől és morális értékrendjüktől függetlenül –, akik saját államukat a saját, néha akár üres zsebükből is fenntartják, és ezért cserébe egyenlő honpolgári jogokra tarthatnak igényt. Talán másnak is feltűnt, hogy a fideszes kormány az elcsatolt történelmi nemzetrészeknek csak a magyar etnikumú kisebbségére tart igényt – az egész egykori nemzet újabb generációira nem.

A „national” szó magyarul – hogy pontosan értsük – annyit tesz: országos. A „nationality”: honpolgárság. A „nemzet” szó etnicista, etnonacionalista értelmezése puszta populizmus és hisztériakeltés. Sohasem volt, és sohasem lesz olyan „magyar nemzet”, amelynek csak az etnikai magyarok a tagjai. Ezért a „cigány nemzet” is fából vaskarika.

*

Az persze igaz, hogy „magyarországi cigány társadalom”, más szóval egységes magyarországi roma közösség sem létezik. A jórészt magyar anyanyelvű, nyelvileg-kulturálisan asszimilálódott „magyarcigány” (romungro) népességnek már csak a töredéke beszéli az egykor széles körben elterjedt kárpáti cigány nyelvjárást. Etnikailag mást jelent cigányul beszélő cigánynak (lovárnak, másárnak, csurármak, bugárnak, cerhárnak, colárnak, kherárnak, drizárnak, khelderásnak, gurvárnak stb.) lenni – a felsoroltak többsége úgynevezett „oláhcigány”, vlashicko rom –, és megint más a román anyanyelvű beások esete (hogy a hagyományosan mutatványos, céllövöldés, hárfás, cirkuszos „németcigányokról”, azaz a szintókról most ne is beszéljünk). A népszámlálási kérdőív anyanyelvi rovatában megemlített „cigány” nyelvek közé – például, hogy mást ne mondjak – nem sorolható be a beás nyelv, hiszen az egy román dialektus (ennyi erővel a palóc is lehetne „cigány nyelv”, mert sok cigány beszéli, akárcsak a többi magyar nyelvjárást).

Ha tehát szigorúan vesszük, akkor a magyarországi cigányság nem egy, hanem legalább három, de inkább több etnikum. El is mondják sokszor – akárcsak Forgács István –, hogy ők „nem olyanok”. Erről az archaikus házasulási szokások – a törzsi endogámia és a családi-nemzetségi exogámia szabályai – is tudósítanak (ahol még egyáltalán úgy-ahogy érvényesülnek). Azért sem létezik magyarországi cigány közösség, mert a romák közösségtudata a történelem folyamán soha nem lépett túl saját családjuk, nemzetségük és törzsük határain.
Persze cigányok attól még vannak, ha nincs is közös nyelvük vagy etnikai tudatuk. Ők azok, akik – talán az angliai, skóciai és írországi cigányok kivételével – rasszjegyeikkel is tanúsítják őseik indiai eredetét. (Ellentétben a magyarokkal, akik, hogy úgy mondjam, genetikailag tótok: biológiailag nem a honfoglalóktól, hanem más, jórészt európai népek tagjaitól származnak – éppen csak a nyelvük nem árja, azaz indoeurópai, hanem finnugor. A cigányok nyelve viszont árja.)

*

Magyar Kornélia cikke (Integrációt, ne asszimilációt!) az elmúlt két évtizedben sokat tárgyalt, de ma már kissé közhelyes témát idéz fel. Valóban mást jelent az integráció szó, mint a nyelvi-kulturális asszimiláció, de… Egyrészt a cigányok túlnyomó többségének nyelvi-kulturális asszimilációja Magyarországon jórészt lezárult tény. A mi romáink 80-90%-a csak magyarul beszél, ugyanolyan divat szerint öltözik, és ugyanazokat az ételeket főzi, mint a többségi lakosság, és ugyanazokba a templomokba nem jár. És rohamosan asszimilálódik a maradék 10-20% is. (Magyarul nem beszélő cigányok már jó száz-százötven éve nem élnek Magyarországon.) Másrészt az asszimiláció nem teszi lehetetlenné az integrációt, nem az ellentéte, hanem – esetenként – akár az egyik kísérő jelensége is lehet annak. Aminthogy a legtöbbször az is.

Mindazonáltal a romani anyanyelvű – tehát különböző cigány nyelvjárásokat beszélő – cigányság még mindig messze a legnagyobb anyanyelvi kisebbség Magyarországon, létszámuk a legutóbbi népszámlálási adatok szerint is meghaladja a német vagy a szlovák anyanyelvű honpolgárokét, sőt az összes nem magyar anyanyelvű beszélőét együttvéve is.

A roma integráció mint imperatívusz nem jelent sem többet, sem kevesebbet annál, mint hogy a Magyarországon származásuk és rasszjegyeik alapján romának tekintett népesség tagjai jogilag, társadalmi presztízsüket, iskolázottságukat, szakképzettségüket, anyagi körülményeiket, lakhatásukat, foglalkoztatottságukat, egészségi állapotukat és halandóságukat tekintve, valamint a bűncselekmények elkövetői és sértettjei között (azaz összefoglaló szóval: szociálisan)  a mainál közelebb kerüljenek a nem cigány – magyar vagy nem magyar – többséghez. Vagyis a mainál jobban beágyazódjanak a magyar társadalomba.

Bár a magyarországi Kemény–Havas–Kertesi-féle, rendszeresen megismétlődő cigányvizsgálatokhoz fogható más országokban nem volt, és nincs, az a személyes benyomásom, hogy a magyarországi cigányság integrációja a fenti szempontokat és körülményeket tekintve messze a leginkább megvalósult ebben az európai régióban. A magyarországi cigányok – minden tragikus lemaradásuk ellenére – tanultabbak, szakképzettebbek, kevésbé szegregáltak, egészségesebbek, hosszabb életűek, mint a szlovákiai, romániai, szerbiai, boszniai, moldáviai és bulgáriai romák, több köztük a foglalkoztatott, és kevesebb a bűnelkövető. Magyarországon – hála Mária Terézia cigányrendeletének és Rákosi Mátyás fekete színű (a csavargókat megkülönböztető) személyi igazolványának – nincsenek vándorló romák (ellentétben a Balkán országaival és például Franciaországgal). A születéseket nálunk mindig anyakönyvezik, és az állandó lakhelyeket az esetek túlnyomó részében regisztrálják, ezért – hacsak az iskolák másképpen nem döntenek, például „magántanulóvá” nem nyilvánítják őket – mindenki bekerül az alapszintű oktatásba, és az egészségügyi ellátásra a regisztrált munkanélküliek is jogosultak. Nincs ez mindenhol így.

De mindegy is: a magyarországi romák minden eddiginél teljesebb integrációja ha könnyebb feladat is, mint a fentebb idézett országok cigányaié, nem kevésbé fontos, és nem kevésbé sürgető. A mi cigányaink is 15-20 évvel korábban halnak meg, mint a mi gázsóink, a magyarországi munkaképes korú cigány lakosság 80-90%-a is nyilvántartott vagy nem nyilvántartott munkanélküli, illetve alkalmi feketemunkás, és jelentős részük nem, vagy nem megfelelő tudással – alkalmasint funkcionális analfabétaként – végzi el a 8 általánost. Nálunk is kevesen kerülnek érettségit és/vagy szakképesítést adó középiskolába, és a mi romáinknak is mindössze 2%-uk jut el a felsőoktatásig. Jelentős részük él a világtól elzárt aprófalvakban, egykori bányász- és munkáskolóniákon, cigánytelepeken vagy városi gettókban, és – bár erről nincsenek adatok – a többségi lakosságnál sokkalta többször válnak bűnelkövetővé, illetve bűncselekmények sértettjeivé és áldozataivá. És ez nálunk is tűrhetetlen.

*

Mi a teendő? „A kultúra elsajátításának, a társadalomba való beilleszkedésnek, az integrációnak elsődleges színtere az általános iskola, azon belül is az alsó tagozat” – írja Magyar Kornélia. Kétségtelenül sokat számít a jövő nemzedék – a rendszerváltás hajnalán munka nélkül maradt, jelentős részben cigány népesség unokái – minőségi és integrált iskolai oktatása és erre épülő szakképzése. Sokan hiszik, hogy ez az a láncszem – hogy lenini hasonlattal éljünk –, amelyet megragadva megmozdíthatjuk a problémák (a diszkrimináció, a presztízshiány, az aluliskolázottság, a korai halandóság, a kriminalitás, a munkanélküliség) egész láncolatát.

Csakhogy – és ezt nyilván Magyar Kornélia is tudja – a problémahalmaz, a „lánc” sokkal súlyosabb annál, hogy egyetlen szeménél fogva felemelhessük. Frontális, a kirekesztettség minden elemét „megtámadó”, parlamenti és kormányzati ciklusokon átívelő társadalmi program nélkül lényegi eredményekre nem lehet számítani.

Lehet beszélni a romák – külön-külön minden felnőtt cigány ember – személyes felelősségéről, ahogyan ezt Forgács István teszi. De társadalmi kérdéseket nem old meg, így a roma integrációt sem fogja megoldani, ha csak odáig jutunk a kibeszélésben, hogy „ők a hibásak”. Ma az ország 7-8%-a a „hibás”, de pár év múlva a mai iskolás korú hányad, mondjuk 20-30% lesz az, pár évtized múlva pedig talán a többség – anélkül, hogy bármi is történne. Az integráció elhúzódása, elodázása előbb-utóbb mély szociális válságba sodorja az egész országot. Hét-nyolc százalékos terhet talán még elbír ez az ország, de 20-30 százalékosat aligha, 40-50 százalékosat pedig már biztosan nem. Bárki is a hibás. A roma integráció a „polisz” ügye, tehát politikai kérdés, azok felelőssége, akik hivatásszerűen űzik a hatalom- és felelősségipart. Vagyis a hatalom birtokosaié.

• Hülye németek, német hülyék! »

• Voltak hibák, elvtársak! »