A kapitalizmus erkölcsi alapjai
A kapitalizmus az egyetlen morális társadalmi rendszer, mivel ez az egyetlen olyan rendszer, amely tiszteletben tartja a termelők szabad gondolkodását és az egyének jogát ahhoz, hogy saját céljaikat kövessék és saját boldogulásukra törekedjenek.
A kommunizmus bukásával és a "nagy kormányzat időszakának" állítólagos végével számos kommentátor és politikus, vonakodva ugyan, de elfogadja a kapitalizmus gyakorlati hasznát. A szabad piac – ismerik el – a legjobb rendszer a bőség és a jólét megteremtésére; a magángazdaság, Bill Clinton szavaival élve "a növekedés elsődleges motorja".
Ez azonban nem vezetett a kapitalizmus diadalához. Éppen ellenkezőleg: a szövetségi adók a GDP-hez viszonyítva a legmagasabb szinten vannak a második világháború óta; nő a piac győzteseivel szembeni antitröszt-támadások száma; a szövetségi jogszabályok évente 60 ezer oldallal bővülnek; még a republikánusok legutóbbi adócsökkentési javaslata is csak kismértékű csökkenést jelent a tervezett kormányzati kiadások növekedéséhez képest. Gyakorlatilag minden szinten nő a kormányzati beavatkozás mértéke a szabad piacon.
Ha elismerjük, hogy a kapitalizmus az egyetlen célszerű gazdasági rendszer, akkor miért vall kudarcot az állami ellenőrzéssel szemben? Az ok az, hogy senki, sem a bal-, sem a jobboldalon nem hajlandó erkölcsi alapon megvédeni a kapitalizmust. Mindkét oldal egyetért abban, hogy legyen bármekkora is a kapitalizmus gyakorlati jelentősége, a morál azt követeli meg, hogy a szabad piacot állami szabályozókkal uraljuk. A két oldal álláspontja között csupán a szabályok számának és növekedési ütemének megítélésében van különbség.
*
Senki nem értette még meg, hogy a kapitalizmus nemcsak hasznos, hanem erkölcsös is. A kapitalizmus ugyanis az egyetlen olyan rendszer, amely teljes mértékben engedi, sőt bátorítja az emberi élethez szükséges erények gyakorlását. Ez az egyetlen rendszer, amely megőrzi a független elme szabadságát, és elismeri az egyén sérthetetlenségét.
A világ alkotóinak és termelőinek gondolkodása tett lehetővé minden olyan terméket, amely fenntartja és javítja az emberi életet. Azért élvezhetjük az élelmiszerek bőségét, mert a tudósok hatékony mezőgazdasági módszereket fedeztek fel, mint amilyen a trágyázás és a vetésforgó. Kétszer olyan hosszan élhetünk, mint az ipari társadalmak kora előtt élt elődeink, köszönhetően a gyógyszeripari fejlődésnek, az antibiotikumoktól a röntgenen át a biotechnológiáig, melyeket doktorok és kutatóorvosok fedeztek fel. Élvezzük a légkondicionálás kényelmét, a légiszállítás gyorsaságát, a világháló biztosította gyors infomációhoz jutást – mindezt azért, mert tudósok és feltalálók rájöttek azokra a döntő gondolati kapcsolatokra, melyek ezen termékek előállításához szükségesek.
A legtöbb ember elismeri a tudósok, mérnökök szabad kérdésfelvetéséhez, új ötletek megvalósításához és újítások bevezetéséhez való jogát. Ugyanakkor a legtöbben semmibe veszik azt az embertípust, amelyik az emberi fejlődéshez szintén nélkülözhetetlen: az üzletembert. Az üzletember fordítja át a tudósok és mérnökök teljesítményét az elméletek birodalmából a valóságba. Ő ragadja meg a táblákon és a laboratóriumokban megszülető ötleteket és teszi azokat az áruházak polcaira.
Az üzletember tevékenységét ugyanolyan fontos racionális kutatómunka jellemzi, mint a kutatók és feltalálók tevékenységét. Az üzletembernek rá kell jönnie, hogyan találja meg és képezze ki azokat a munkásokat, akik elő fognak állítani egy minőségi terméket; ki kell találnia, hogyan csökkentse a költségeket ahhoz, hogy a termék elérhető legyen; meg kell határoznia, hogyan értékesítse és terjessze a terméket úgy, hogy az eljusson a potenciális vevőkhöz; és ki kell találnia, melyik finanszírozási mód biztosítja a legjobban a jövőbeli növekedést. Mindez – és még sok minden más – az üzletember döntésétől függ. Ha nem hagyják szabadon gondolkodni, a vállalkozás pénzt veszít és a termék nem jön létre.
Az üzletembernek nemcsak ezen problémák megoldásán kell rendületlen odaadással gondolkodnia, hanem a másokkal való kapcsolatain is. Érvekkel kell meggyőznie a befektetőket, az alkalmazottakat és a beszállítókat arról, hogy vállalkozása kifizetődő. Ha ezt nem tudja megtenni, akkor a befektetők máshová viszik a pénzüket, a legjobb alkalmazottak jobb lehetőségek után néznek, a beszállítók hitelképesebb ügyfelet keresnek.
A gondolkodás, a meggyőzés és a józan ész melletti elkötelezettség: erény – olyan erény, melytől életünk és jólétünk függ. Ezen érték tiszteletben tartásának egyetlen módja ha hagyjuk, hogy az üzletember szabadon kövesse saját meggyőződését. Pontosan ezt teszi a kapitalizmus.
*
A kapitalizmus lényege, hogy megtiltja a fizikai erő és a csalás alkalmazását az emberek közötti gazdasági kapcsolatokban. Minden döntés a "szabad piacra" van bízva: a vásárlók és eladók, a termelők és terjesztők, munkaadók és munkavállalók közötti kényszermentes döntésre. A kapitalizmus első szabálya az, hogy mindenkinek joga van saját belátása szerint rendelkeznie saját életéről és tulajdonáról.
Az állami szabályozás ezzel szemben az üzletember gondolkodásának akadályoztatását jelenti, alárendelve azt kormányzati hivatalnokok döntéseinek. Ezeknek a hivatalnokoknak nem a hosszútávú következményeket kell figyelembe venniük – csupán a politikailag célravezetőeket. Döntéseikért nem saját pénzükkel és saját erőfeszítéseikkel kell felelniük – mások élete és mások tulajdona felett rendelkeznek. És ami a legfontosabb: nem kell meggyőzniük áldozataikat – akaratukat nem az ésszerűség, hanem a fizikai kényszer alapján érvényesítik.
Az állami bürokrata nemcsak áldozatainak értelmét veszi semmibe, de személyes céljaikat és értékeiket is megveti.
Egy szabad piacon alapuló gazdaságban mindenkit a saját jólétre és sikerre való törekvés vezérel. A "szabad kereskedelem" azt jelenti, hogy senki nem támaszthat igényt mások munkájára, erőfeszítésére vagy pénzére anélkül, hogy ne ajánlana valami értéket cserébe. Ha a felek nem remélhetnek előnyt a kereskedésből, szabadon próbálkozhatnak máshol. Adam Smith híres megfogalmazása szerint a kapitalizmus alapszabálya, hogy minden üzlet a "kölcsönös beleegyezésen és a kölcsönös előnyökön" nyugszik.
Szokás ezt a megközelítést önzőnek bélyegezni – bár az, hogy az emberek önzően cselekednek, nem jelent mást, mint hogy komolyan veszik saját életüket, s a saját boldogulásukra törekvés jogát gyakorolják. Nézzük meg ezzel szemben, mit jelentene az, ha kiiktatnánk az önérdeket és mindenkit arra kényszerítenénk, hogy az állam által meghatározott célokat kövesse. Ez azt jelentené, hogy például egy fiatal diáknak fel kellene áldoznia azt a célját, hogy idegsebész-karriert fusson be, csak azért, mert néhány hivatalnok úgy határozott, hogy azon a területen már elég specialista van.
Egy ilyen rendszer azon az előfeltevésen nyugszik, hogy senki sem birtokolja a saját életét; hogy az egyén csupán egy kizsákmányolható eszköz a "társadalom" céljainak eléréséhez. És mivel a "társadalom" nem más, mint egyének csoportja, mindez azt jelenti, hogy néhány embert fel kell áldozni mások kedvéért – azok kedvéért, akik azt állítják magukról, hogy a "társadalmat" képviselik. Jó példa erre a Szovjetunió története.
*
Az a rendszer, amely feláldozza az egyént a "társadalomnak", valójában rabszolgarendszer; és az a rendszer, amely feláldozza a gondolkodást a kényszernek, a brutalitás rendszere. Ez a lényege bármely antikapitalista rendszernek, legyen az kommunista vagy fasiszta. A "vegyes gazdasági" rendszerek, mint amilyenek a mai szabályozó- és jóléti államok, ugyanúgy a gonosz erőit engedik szabadjára, csupán kisebb mértékben.
Csak a kapitalizmus tagadja meg ezt a gonoszt teljes mivoltában. Csak a kapitalizmus hű teljes mértékben az amerikai Függetlenségi Nyilatkozat erkölcsi eszményképéhez: az egyén "élethez, szabadsághoz és boldoguláshoz" való jogához. Csak a kapitalizmus védi meg az egyén gondolati szabadságát és saját életéhez való jogot.
Ha egyszer újra komolyan vesszük ezeket eszményeket, képesek leszünk a kapitalizmusra nem mint "szükséges rosszra", hanem mint erkölcsi eszményre tekinteni.
A szerző amerikai publicista, kiadó, a The Intellectual Activist című individualista magazin szerkesztője. Az írást először a Hayek Társaság honlapja közölte 2003-ban (fordította: Kallai Nóra). © Robert W. Tracinski
