"30 éves vagyok, anyámmal lakom": szülőkkel élni felnőttként
A mai 20-30 évesek jelentős része nem tudott még kirepülni a családi fészekből, kitolódik a munkába állás ideje, a párok nem költöznek olyan hamar össze, a gyermekvállalás is későbbre halasztódik. Hiba lenne azonban azt gondolni, hogy lusta, nemtörődöm, netán elkényeztetett és kényelmes minden olyan fiatal, aki még a harmincas éveiben járva sem él önálló életet. Az okok szerteágazóak: elhúzódnak a tanulmányok, bizonytalan az anyagi helyzet, a nők háziasszonykodás helyett karriert építenek. A Kontra Műhely munkatársát és érintett fiatalokat kérdeztük a lehetőségekről.
A hetvenes évek végén és a nyolcvanas években született fiatalok jövőképe gyökeresen eltér a korábbi évtizedek fiataljaiétól. Sokuk még ma is a szüleivel él, kitolódik a munkába állás - elsősorban a tanulmányok elhúzódása miatt -, a párok összeköltözése - sok esetben az anyagi bizonytalanság miatt -, a gyermekvállalás - többnyire a karrierépítés miatt, vagy az előbbiek együttes hatására.
Különböző élethelyzetek, azonos probléma
Róbert 32 éves, hétéves kisfiát egyedül neveli, eladó egy autós boltban, hosszú évek óta ugyanannál a cégnél dolgozik. Keresetét sokáig esti pizzakiszállítással egészítette ki, de a két munka együtt olyan súlyos fizikai leterheltséget jelentett, hogy kénytelen volt beszüntetni mellékállását. Később nyelvet tanult, kamionos vizsgát tett, ám a szállító cégnél megkezdődtek a leépítések, így nem sikerült újabb mellékállást vállalnia. Róbert a szüleivel él együtt, mert eddig nem volt lehetősége különköltözni tőlük kisfiával.
Juli és Tamás egy pár. Mindketten 24 évesek és dolgoznak. Tamás pénzügyi-számviteli tanácsadó egy informatikai cégnél, Juli pedagóguscsaládban nevelkedett, számára egyértelmű volt, hogy ő maga is ezt a pályát választja. Tavaly szeptemberben kezdte tanítói munkáját, de a keresete még Tamáséval együtt sem elég arra, hogy lakást béreljenek és tartsanak fenn közösen. Így még mindketten szüleikkel élnek.
Zoli 26 éves, mivel nem vették fel elsőre az egyetemre, nagyon fiatalon kezdett el dolgozni. Most egyetemre jár, és mellette éjszakás munkakörben dolgozik egy cégnél, ám azt mondja, hiába dolgozik évek óta, felnőtt életében sosem tudott még annyi pénzt keresni, hogy akár egy albérletet meg tudjon fizetni, ezért egyelőre édesanyjával él.
Három különböző élethelyzet, de mégis van közös pont: bár mindannyian dolgoznak, egyik fiatal sem tudott még elköltözni a szüleitől. Esetük pedig nem kirívó. A mai 20-30 évesek jelentős része nem tudott még kirepülni a családi fészekből.
Az Európai Unió statisztikai hivatala, az Eurostat tavaly októberben nyilvánosságra hozott, 2008-ban végzett felmérésének adatai szerint az EU-tagállamokban a 18-34 éves korosztály csaknem fele (46 százalék) él még együtt a szüleivel. Az arány Dániában a legalacsonyabb (20 százalék alatt), míg Szlovéniában és Szlovákiában a legmagasabb (közel 70 százalék). Magyarországon a fiatal felnőttek közel 60 százaléka nem jutott még saját lakáshoz, vagy engedhette meg magának, hogy albérletbe költözve kezdje el önálló életét.
Albérlet vagy saját lakás?
"Mivel nem vagyok önálló, ezért nem tudom azt mondani, hogy teljesen felnőttem. Nekem főleg a párkapcsolat miatt jutott már eszembe többször is, hogy elköltözzek. Az az elsődleges cél, hogy összeköltözhessek azzal, akivel szeretnék. A másodlagos, hogy főleg amióta dolgozom, jó lenne már elszakadni a szülőktől" - meséli Juli, majd párja hozzáteszi: "ha az ember munkába áll, az is egy következő lépcsője a felnőtt életnek, hogy elköltözik otthonról".
Bár mindketten dolgoznak, és felhalmozott tőke híján kézenfekvő megoldásnak tűnhet számukra az albérlet, úgy gondolják, mégis alaposan fel kell készülniük egy olyan anyagi kötöttségre, amit egy albérlet jelenthet. Tamás elmondta: barátainak egy jelentős része már el tudott költözni otthonról, de ennek oka, hogy többnyire vidéki fiatalokról van szó, akik az egyetemi évek után már nem költöztek vissza a szüleikhez.
Zoli szerint ma Magyarországon az az uralkodó nézet, hogy önálló, saját lakásba kell költözni. Ezért egy 25 év körüli fiatalnak úgy kell gondolkodnia, hogy egy közel 10 milliós nagyságrend az, amit elő kell tudnia teremteni, ahhoz hogy saját lakást vehessen. Erre azonban csak akkor van esély, ha a szülők anyagilag is segítenek, vagy a fiatal felnőtt lakáshitelt vesz fel. Utóbbit azonban az általunk megkérdezett fiatalok kockázatosnak tartják. "Egy egész életre eladósodsz, és nem tudsz szabadulni belőle. Én ezért nem próbálkozom ilyenekkel, nem gondolok arra, hogy erre induljak el. A kivárásra játszom" - mondja Róbert.
Tarr Ferenc, a Kontra Műhely egyik alapítója és vezetője szerint bár sokan úgy állítják be ezt az állapotot, mintha "ezek a mai fiatalok" mind lusták, akaratgyengék és a szülők köldökzsinórján élősködők lennének, ez inkább kényszer, mintsem tudatos döntés eredménye. "Senki nem gondolhatja komolyan, hogy ellentétes életszakaszban élő, teljesen más prioritásokkal, érdeklődéssel bíró embereknek ideális lehet az együttélés. Ezen természetes, hogy mindenki változtatni akar. Aki nem örököl lakást, vagy a rokonai nem tudják segíteni, annak nagyon nehéz. Talán csak bizonyos, ma jól fizető ágazatokban dolgozók számára lehetséges, a többség számára nem."
| Kontra Műhely |
|
A Kontra Műhely célja alapvetően egy olyan szellemi közeg és közösség létrehozása, amely aktuális társadalmi problémákkal foglalkozik, művészeti és tudományos módszerekkel dolgozza fel azokat. Eddigi legnagyobb projektjük során a 80-as években született fiatalok kilátásait, helyzetét, motiváltságát vizsgálták. Az esszékötetet megtekinthetik itt. |
"Olyan életszaga lesz a dolognak"
Önállóság, nehézségek, háztartás, költségek, szabadságérzet, takarítás - sorolják a fiatalok azokat a dolgokat, amik először eszükbe jutnak a különköltözésről. "Nyugalom - mondja Róbert -, de hát ez nem teljesen igaz, mert otthon is nyugodtan elvagyunk, legfeljebb annyi, hogy akkor nem kell sorba állnom a vécé vagy a fürdőszoba előtt."
Az Eurostat-kutatás megállapításai szerint a különköltözés növeli a szegénység rizikófaktorát, míg az együttélés csökkenti azt. Ez azt jelenti, hogy kétségtelenül ad egyfajta anyagi biztonságot a fiataloknak, hogy szüleik még támogatják őket a hétköznapi megélhetés szintjén. A mostani generáció pedig a bizonytalan gazdasági helyzettől tartva inkább nem kockáztat. Ezért is indulnak nagyobb eséllyel az önállósodás felé azok, akik kettesben próbálnak különköltözni. A párkapcsolat motiválja a különköltözést, és a nők általában fiatalabb korukban házasodnak, vállalnak gyermeket, mint a férfiak, ezért a nők jellemzően hamarabb függetlenednek szüleiktől.
"Nagy átalakuláson megy keresztül a magyar társadalom több szempontból is" - mondta el Tarr Ferenc. "Ennek egy része világjelenség, egy része lokális. Egyik legfontosabb eleme, hogy az átlagéletkor növekedésével a különböző életszakaszok határkövei is más-máshová kerülnek. Ugyanakkor fontos különbség van már most is bizonyos kultúrkörök, világszemléletek között. Például a vallásos embereknél kevésbé tolódik ki a családalapítás időpontja, míg bizonyos felfogásoknak ez nem is része. Úgy vélem, a jövőben - amennyiben ezen a vonalon haladunk tovább - ezeknek a különböző szemléleteknek még nagyobb lesz a jelentősége, sokkal kevésbé lehet majd egységes társadalmakról beszélni."
| Munkába állás és önállósodás az EU-ban |
|
Az EU-s tagállamok fiatal felnőttjei közül 51 százalék dolgozik teljes vagy részmunkaidős állásban, 33,2 százalék tanuló még, és 9,5 százalék munkanélküli (a maradék 6,3 százalék pl. katonaidejét tölti, háztartásbeli, vagy fizikai/mentális egészségügyi okokból nem dolgozik). De a felmérés szerint hiába van egy fiatalnak munkája, ez nem szükségszerűen hozza magával az önállósodást. A városban lakó fiataloknak nem "égető" másik lakásba költözniük, hiszen munkahelyük általában könnyen megközelíthető. Más a helyzet a vidéken élő fiatalok esetében, ha lakóhelyükön nincs elég munkalehetőség, vagy nem tudnak elhelyezkedni. Az ő esetükben intenzívebb a mobilitás: kénytelenek a munkalehetőség után menni, jó eséllyel "muszáj" elköltözniük (akár szüleiktől több száz kilométerre is) annak érdekében, hogy munkához jussanak. |
Összetartás vagy önmegvalósítás?
A helyzetükből adódóan a megkérdezett fiatalok jövőképe is hasonló. Kétéves távlatban szinte mindegyikük azt mondta, addigra már képes lesz függetlenedni a szüleitől, és különköltözni. Mindegyikük tervei között szerepel ötéves távlatban a család és legkésőbb tízéves távlatban a gyermekvállalás is. A legidősebb fiú, Róbert volt az egyetlen, aki úgy gondolja, a munkájában, munkahelyében csak akkor történik változás, ha esetleg leépítés lesz a cégnél. A többiek még a karrierépítésnél tartanak, szeretnének biztosabb, kiszámíthatóbb álláshoz jutni, vagy a jelenlegi munkájuk révén magasabb fizetési kategóriába kerülni.
Tarr Ferenc szerint a járható utak, és a fiatalok jövőjének kiszámíthatósága alapvető szemléletváltás követel meg. "A fiatalokat (is) be kellene vonni a párbeszédbe, motiválni kellene őket, hogy azt érezzék, érdemes dolgozniuk, gondolkodniuk, itthon maradniuk. A munkaadókat be kellene vonni a képzésbe, hiszen ma már nagyon bajos tiszta és kanonizált tudományokról, szakmákról beszélni. Lényegében mindenki a munkahelyén tanulja meg, mi is a feladata, szakmája."
Ellentmondásosnak tartja, hogy sokszor a pályakezdőktől is többéves szakmai tapasztalatot várnak. "Bár sokan és sokat tanulunk, de feleslegesen, a munkaadók számára nem a megfelelő módon. Így nem csoda, ha nehezen találunk munkát, vagy ha van is, azt motiválatlanul, dekompenzáltan végezzük. Ez nem az egyéni boldogság felé vezető út. Mindezen gazdasági, strukturális problémák felett ugyanakkor kulcsfontosságúnak látom azt is, hogy ez a korosztály motiválttá váljon a közügyek iránt, és képes legyen artikulálni az érdekeit. Különben nem fog változni semmi. Meg kell érteni, hogy nem lehet mástól várni a megváltást."
| A "mi"-felfogás |
|
Tarr Ferenc a műhely munkáját illetően elmondta: szerették volna jelezni, hogy felnőtt egy olyan korosztály, amelyik már szintén részt követel magának a köz ügyeinek megvitatásában. "Ennek része az is, hogy ez a korosztály sok mindent már másképp, bizonyos értelemben tehermentesen lát, ezért érdemes lehet meghallgatni. Másrészt a korosztályunk felé is szerettük volna azt kommunikálni, hogy bár sokan individualizációról beszélnek, azért vannak olyan közös ügyek, amikben érdemes 'együtt', egyfajta 'mi'-felfogás szerint működni. Harmadrészt nagyon fontosnak tartjuk egy olyan kultúrafelfogás kommunikálását, amelynek fókuszában közügyek, aktualitások, társadalmi kérdések és problémák szerepelnek." |
Hozzászólások (26) , melyek közül a legfrissebbek:
Jobban el kéne olvasni. Vagy úgy gondolod, Magyarországon dúskálhatunk a munkahelyekben, csak éppen lusták vagyunk dolgozni?
Éppen az a baj, hogy a kormány is így gondolja! Körül kellene nézni!
Jobban el kéne olvasni amit írtam, nem az ölembe hullott, hanem megdolgoztam érte. Diákmunkásként kezdtem, az iskola mellett 8-9 órát lehúztam a munkahelyen. Ha azt mondod, hogy az ölembe hullot, úgy, hogy keményen dolgoztam elég szánalmas hozzáállás. Nem azt mondom, hogy nem nehéz, én is vidékről jöttem, de amikor azt látja az ember, hogy sír azok szája, akik a felsőoktatási évek alatt buliznak és mást nem csinálnak, majd mikor a kezükben a diploma, és nem kapnak állást, el kéne gondolkodni...
Aki akar? Vagy akinek van lehetősége rá! Nem mindenkinek hullik az ölébe egy munkalehetőség a tanulás ideje alatt, főleg nem, ha vidéki. Azt hiszem, igencsak egyedi eset az, ha összejön. Ha mindenkinek meg lenne erre a lehetősége, akkor lehet papolni, hogy lusták, kényelmesek a fiatalok! De addig nem lehet, míg előfordulhat, hogy szüleinek sincs munkalehetősége. Egyedi esetben könnyű okoskodni!
De sajnos a nagy átlagnál igen súlyosak a gondok.
Ha előre gondolkodik az ember, igenis képes rá, hogy vegyen egy lakást fiatalon. Mikor elkezdtem a főiskolást, felvettem a diákhitelt (mivel tudtam, hogy a szüleim nem tudnak venni lakást), és nem bulira, ruhára költöttem, hanem LEKÖTÖTTEM. A suli első éve után elmentem dolgozni, úgy, hogy nappalira jártam. Nem mondom, nem volt könnyű, de meglett az eredménye. A cég felvett főállásba, tudtam félretenni pénzt a fizetésemből is és a főiskola utolsó évében meg tudtam venni a lakásomat hitellel, mivel volt önerőm!!! Tehát aki akar, és tesz érte, meglesz az eredménye.
30 éves emberke ha otthon lakik minimum 6 éve dolgozik mondjuk ha diplomás.Otthon nincsenek akkora költségei akkor lehet takarékoskodni és lehet egy garzont venni a többit hitelből. Garzont nem nehéz fenntartani,de egyszerübb ha a mama fizeti a rezsit
Oncognito, szerintem nincs ilyen elvárás az emberek többségében. Egész egyszerűen - ahogyan már előttem szólók is rámutattak - Mo-n nincs bérlakás. Albérlet van, ami ugyanannyiba vagy még többe kerül, mint egy törlesztőrészlet. Meg - szégyenletesen alacsony fizetések... A fiatal meg, hát viszonylagos: mert jó, miért akarjon egy 20 -22 éves egyből elköltözni - de nagyon sok olyan ismerősöm van, aki 40 felé jár, és anyagilag még mindig nem engedhet meg magának egy albérletet sem.
Kedves Egybudai!
Nem igaz, hogy régen két-három generáció élt együtt, legfeljebb a mélyszegényeknél. Nem is egészséges! Más az alkalmazkodóképesség, és más folyamatosan abban élni. Óhatatlanul személyiségtorzulással jár, ha sikeres, - ha meg nem, állandó feszültséggel. Nem kívánom senkinek, mert igen nehéz. Elég szomorú, hogy ilyesmire kényszerülnek emberek. A fiataloknak is, az idősebbeknek is szükségük van önálló, saját élettérre, ami közös lakásban nem megoldható. Valóban a társadalom hibája, de attól, hogy generációkat egymás elviselésére kényszerítünk, nem oldódnak meg a gondok, sőt felerősödnek a belső feszültségek miatt, aminek feloldása az utcán, munkahelyen oldódnak fel esetleg mások megbántásában.
Nagyon meg kell gondolni a lakáshitel felvételét a fiataloknak, mert sajnos a munkahely is bizonytalan. Az egyik fiatal családtagom olyan helyen dolgozott, ahol még egy éve a duplájára akrták emelni a foglalkoztatottak számát. Most váratlanul közölték vele, hogy a cég kivonul az országból augusztusban, és brazíliába helyezi át a székhelyét, mert ott olcsóbb a munkaerő. Ha valaki hirtelen elveszti az állását, hogyan fizetné a hitelt?
Aki meg albéletben lakik, nem tud lakásra is gyüjteni, reménye sincs arra, hogy egyszer önálló lakása lesz.
Hogyan is változhatna a népszaporulat ilyen körülmények között?
Saját példa: az egyik lányom 37 éves, bérelnek lakást a párjával, mindketten pedagógusok. Reményük sincs arra, hogy egyszer saját lakásuk legyen, majd csak akkor, ha mi a szülők kipusztulunk.
Alig tudnak kijönni a jövedelmükből, most mégis úgy határoztak, tovább nem lehet várni, legalább egy gyermeket akarnak. De miből fogják tudni eltartani, azt nem tudják. Az egykulcsos adóval lgjobb esetben ugyanannyit kapnak kézhez, de az árak növekedésével a reálbérük erősen lecsökkent. Na erről is kellene írni a tisztelt szociológusoknak.
Sokan inkább elköltöznek otthonról albérletbe, pedig a szüleik otthonában is lenne hely. Ismerőseim közül többen vannak, akiknek nagyobb családi házuk van, két különálló lakással. A fiatalok mégis inkább egy zsúfolt panelházba kötöztek, a szülők pedig árulják a családi házukat, mert kettőjüknek nagy, a rezsi is, nehéz eltartani. A két gyerekük közül egyik sem lakik velük. Régebben két, sőt három generáció is megvolt együtt. Valahogy ennek a társadalomnak sajnos sikerült az embereket, barátokat, de még a családokat is elidegeníteni egymástól.
Kedves Vacsi
Egyedülálló anyaként neveltem 3 gyereket, jobbára minimálbérből, mostanra felnőttek. Az egyiket házastársa szülei segítették lakáshoz, de így is marad egy csomó törlesztőrészletük. A másik egy kis garzont vett (svájci hitel), hogy meddig bírja törleszteni, kérdés. A harmadik végképp nálam maradt, egyedülállóként neveli unokámat, vagyis három generáció él így most együtt. Bár ő is komolyan vette a házasságot, az, hogy egyedül maradt, kikerülhetetlen volt a gyermek érdekében. 80 ezer forint havi jövedelemmel esélye sincs önálló életre, a bérlakások gyakorlatilag megszűntek, de egyedülálló egyébként is a sor végén lenne esélytelenül. Unokám egyetemre jár, most másodéves. Mostanáig semmi gond nem volt, de egyre nehezebb, miután ő is önálló életet akar élni. Három generációnál már óhatatlanul olyan nagy ellentétek alakulnak ki az életmódbeli különbségekből adódóan, hogy igen nehéz. És ezekre a gondokra nincs orvosság, alacsony nyugdíjam éppen arra elég, hogy szűkösen megéljünk, segíteni nem tudok nekik.
Én a másik oldalról, a szülő oldaláról szólok hozzá a témához. 4 gyerekem van, 3 egyetemet végzett, dolgozik, a negyedik még tanul. A legidősebb most tudott a párjával összeköltözni, a nagymama lakásában, egy kis faluban. Hitelt nem vesznek fel, majd szép lassan ráérnek komfortosítani, 2-3 év alatt átalakítják. Igaz, a munkához be kell járniuk, de megéri!
A másik két gyerekem a munkahelye közelében, albérletben él. Az albérlet nagyon kényelmes, ki is tudják fizetni, de arra nem alkalmas, hogy gyereket szüljenek ilyen körülmények közé, hisz akkor kiesik az egyik fizetés, talán hosszú-hosszú évekre! Az albérletnél nincs ott a nagymama, aki adott esetben elvállalja a gyerek nevelését.
A legkisebb gyerek velünk lakik, a párjával, ők nem szándékoznak elköltözni, a ház egyik szobáját használják. Nem élnek a mi "nyakunkon", inkább boldog vagyok, hogy velünk vannak, természetesen nekik nem kell fizetniük sem a lakásért, rezsiért, ellátásért, amit el is készítek nekik is. A házban gyerekkel is elférnek, később 1-2 szobát hozzáépíthetnek, ha úgy gondolják.
Mindenki maga döntse el, a saját igényei, meg a szülők kívánságai szerint, hogyan élje további életét. Mindegyiknek van előnye, hátránya.
Akinek fontos az, hogy önállósodjon, az önállósodni is fog. Számomra ez fontos volt, így meg is tudtam oldani, mindenféle szülői segítség nélkül. A történet az igényszintekről szól elsősorban. Nem kell teljes lakást bérelni, el lehet menni társbérletbe is, barátokkal, ismerősökkel, vagy betársulni más fiatalokhoz. Ez biztosan nem kerül 50K + rezsibe, én is így laktam egyetemistaként. Csak sokaknak derogál ez a megoldás, mert nem hajlandók semmi kényelmetlenséget vállalni. Ha fiatal párról van szó, akkor fölvehetnek lakáshitelt közösen (nem csak devizahiteles opció van), vagy oda lehet költözni a szülőkhöz is, ha olyan a kapcsolat. Persze mindkettőnek megvannak a maga hátrányai, de tudni kell kompromisszumot kötni, erről szól a felnőtt élet.
Tetszett a cikk, mert a TV2 par honapja valami Pan Peter szindromat emlegetett az egyik musoraban ezekkel az emberekkel kapcsolatban. Nem errol van szo! Igenis nehez elindulni egy olyan embernek aki egyedul szeretne megelni, egy fizetesbol. A legolcsobb alberlet Bp-en is havi 50 ezer HUF + rezsi, ami minimum 75re jon ki. Tegyuk fel h az illeto a szellemi munkasok atlagberet keresi, 125 ezer HUF-ot. Gondolom nem kell folytatnom, mindenki kitalalta, h mirol van szo.Pan Peter szindroma, mondta a seggfej pszichologusno a TV-ben. Nem baby, ezt ugy hivjak, h penztelenseg.
Ja,és én vagyok a nő, ezt elfelejtettem leírni:) Még sem várom el, hogy eltartson egy férfi. Amikor majd gyerekünk lesz,az más helyzet, egy ideig csak egyikünk tud majd dolgozni. Miért van az, hogy 4-ünk közül 3-an nem otthon élnek,míg öcsém, aki életében nem dolgozott még,pedig már 23 éves?Otthon lógatja a lábát,mert megszokta,h ő a kicsifiú,aki mindent megkap és most nem boldogul. Szóval ez a szülők legnagyobb hibája. Nem életre nevelik a gyerekeket, azt mondják, arra ott az iskola...pff....
"Zoli 26 éves, mivel nem vették fel elsőre az egyetemre, nagyon fiatalon kezdett el dolgozni. " Hát ez nevetséges. Fiatalon?Apám 12 éves kora óta, én 14 éves korom óta dolgozom, suli mellett. 25 vagyok, együtt élek a párommal albérletben,pedig egyáltalán nincs meg az anyagi biztonság, de nem élnék apám nyakán. Az a baj,h mindenki irodai munkát akar, meg 30 éves korukig tanulnak, majd nem tudnak semmit kezdeni a diplomával.Ja,és Tibor, havi netto 80-at keresek:)
Hit és önbizalom dolgában kisemmizett bennünket a "demokrácia". Hatelemis tahó celebek, gátlástalan tolvajok között a tisztességes ember elveszett. Bezzeg, akiket Viktor felkarol a roma programba...
A francot nem kényelmesek. Hány ilyen embert ismerek...
De emellett persze ott van a pénztelenség és a rossz kilátások is.
OK, hogy az embernek lesz 1-2 gyereke, aztán majd lesz valahogy, mert sokak szerint ez a felfogás, de azért a többség nem úgy akarja felnevelni a gyerekeit, hogy lehet, hogy jövő héten nem tud nekik enni adni (ha munkanélküli lesz).
Amíg ilyen bizonytalan az emberek megélhetése, senki ne csodálkozzon, hogy csökken a magyarság létszáma.
@Pandabear: Nem mindenki olyan szerencsés, hogy egy utólag felkapott szakra jelentkezik. Ahol sok pénz van .Aki 80.000 Ft-ból tengődik, nem tudja megfizetni az albérletet, sem egy saját lakást.
Abban viszont egyet értünk, nem csak a megfektetett lányok számától függ a férfi lét. De egy 30-as férfinak nem kutyakötelessége eltartani egy huszonéves ribancot, nem egy igás barmok vagyunk. Dolgozzanak a lányok is.
Mondjuk nekem furcsa, hogy magas jövedelemmel még nem találtál néhány pláza cicát, vagy néhány szerencsétlenebbet, akivel néhány hónapra együtt tudnál élni. Szerintem még egyáltalán nem futottál ki abból a korból és még sokáig nem is fogsz.
Kérdezem én, hogyan kezdjen önálló életet egy fiatal havi nettó nyolcvanezerből??
A gyermeknek,de a szülőnek is kellemetlen a helyzet...Ismerek egy családot, ahol két harminchoz közeli fiu lakik otthon a szüleivel, nincs állandó munkájuk, az anya sohasem dolgozott, az apa a családfenntartó.Ötvenes évei elején jár, de megtört, megőszült hatvanasnak néz ki. Vajon meddig bírja?? Az anya gyakran kérdezi, ha beszélgetünk: Hol rontottam el???
Régi jelenség!!!De azért legyen barátnő,ne legyen egyedül,kicsit furcsa!
Egyetértek azokkal, akik azt mondják, hogy egy (férfi)embernek 30 fölött meg kell teremtenie maga körül a saját egzisztenciáját. Ez teszi a férfit férfivá és nem az ágyba vitt lányok mennyisége. A férfiember eredendően a fészekrakó és védelmező. Ezt a szerepet még szerencsére most, a tetű nagy szabadosságban sem tudták porig rombolni. Pedig folyamatosan próbálják. Én 18 éves koromtól teljesen önállóan élek apámtól. A magam erejéből mentem egyetemre, a magam erejéből végeztem ott, majd találtam munkát. Nem volt (most sincs) felsőbb kapcsolatom. Magam alakítottam ki azt a "semmit", amim van, senki sem segített. Senki. Csak apám él és még az ő szülei, minden más családtagomat 13-14 éves korom környékén veszítettem el. Betegség, baleset. Muszáj volt felállni. Apám nem tudott segíteni (portás egy cégben), én akartam tanulni, nem akartam süllyesztőben végezni. Kutya nehéz volt. Kutya nehéz, de az ország egyik legerősebb egyetemén végeztem végül egy mára igen keresetté váló szakon. Jelenleg már elég elfogadhatóan magas (középvezetői) pozícióban dolgozom, mindent a szakmai sikereknek köszönhetek és annak, hogy alkalmazkodni tudok a változásokhoz. Gyorsan. Kivéve egy területet, mert innen veszem el az "erőt" az előbbihez. És ez a párkapcsolat. Itt viszont egy rakás szerencsétlenség vagyok. 33 évesen egyedül lenni évek óta Budapesten, talán bénaság. Sajnos erre ment rá az, hogy 15 éve függetlenül élek. Adósságom nincs, semennyi. Egy forint se. Viszont se lakásom, se vagyonom, se kocsim nincs (utóbbi inkább tudatos, ide a fővárosba nem kell kocsi).
Nekem már nem lesz családom és (tartós) párkapcsolatom, mert már kifutottam az időből, ezt elfogadtam, de sosem csinálnám máshogy. Egy-két dolgot talán másképp (magánéletit), de alapjában büszke vagyok, hogy bár albérletben élek itt a fővárosban, nincs kötöttségem és tehetem, ami jól esik. Ezt pedig nem lehet pénzen megvenni.
Ha lenne is családom, a gyerekeimet is arra nevelném, hogy önállósodjanak, mihelyst csak lehet.
[egy panda]
Richard - én nem kapcsolatról beszéltem, hanem együttélésről.
Nem igaz, hogy valakinek nem lehet párkapcsolata, sőt házassága csak azért, mert a szüleivel együtt él.
És nem náluk, hanem velük.
A ragozást megtanulni - ez lenne a gondolkozásváltás lényege. Mert a szükség nagy úr. És aki nem tud alkalmazkodni, aki nem visel el átmenetileg nehézséget, az nagyot kap a fejére az élettől, mert senki nincs vattába csomagolva.
Három felnőtt gyermekem van. Kettő velem él vidéken, egy önállóan a fővárosban. A külön élő gyermekem lakást vett magának, a törlesztő részlete ma már elviselhetetlenűl magas. Viszonylag jól keres, de egy családot már nem tudna eltartani, ezért nem is szorgalmazza, hogy elkötelezze magát. A velem élő másik gyermekemnek olyan alacsony a havi jövedelme, hogy még egy albérletet sem tudna fenntartani, esélye sincs arra, hogy lakást vegyen magának. Az igazság másik oldala, hogy én sem tudnám fenntartani egyedűl a lakásunkat, mert hiába dolgozom már 40 éve, közalkalmazottként, a havi nettó bérem nem éri el a 85 ezer forintot. A legkisebb gyermekem januárban államvizsgázott, egyenlőre még nem nem tudott elhelyezkedni. Van egy igérete augusztustól, a nettó bére, nem fogja elérni a 80 ezer forintot. Ő sem tud önálló életet kezdeni. Sajnos azon kívűl, hogy tanulhattak, és itt élhetnek velem, többet nem tehetek értük. Ez egy kilátástalan, ördögi kör, ami elveszi az önbecsülésüket. Az önálló élet csak vágyálom marad a számukra. Ez a helyzet sem nekik, sem nekem nem megfelelő, csak kényszermegoldás. Sajnos a kiútat egyenlőre nem találjuk.
Oncognito: Szerintem égő,ha valaki 30 éves férfi létére még nincs komoly kapcsolata!És az anyukáája szoknyáján él!
Oncognito: Szerintem égő,ha valaki 30 éves férfi létére még nincs komoly kapcsolata!És az anyukáája szoknyáján él!
Szerintem hiba az olyan elvárás, hogy minden fiatalnak saját lakás kell. Ez megy a jóléti országokban, de mi nem vagyunk az.
Nem szabad belehajszolni a fiatalokat az adósságba, mert akkor lesz elvéve igazán a jövő.
Nem szégyen szülőkkel lakni és alkalmazkodni egymáshoz. Ha valaki a saját családjával sem tud kijönni, hogy viszonyul idegenhez?
Az a trendi ma, hogy a fiatalnak dukál saját lakás, kocsi és karrier. Aztán ha valahogy megkapja (adósságok, hitelek árán) akkor tapasztalatlansága révén rossz főnök, rossz beosztott, rossz kolléga lesz. Mert az egész értékrendje rossz.
Addig kell nyujtózni, amíg a takaró ér. Akinek nem jut saját lakásra, annak meg kell elégednie vagy bérelttel, vagy szülői társbérlettel.
Mert ez jelenti a valós anyagi biztonságot. Hogy nem lebeg fejel fölött kilakoltatás.
Ilyenkor a közpénzre hagyatkozni, segélyek, meg mindenféle állami támogatás, nem más, mint kolduspénz. Miért szégyellni valóbb a szülői segítség, mint koldulni a közpénzekből?
El kellene ezen gondolkozni és az értékrendet kicsit átszabni...