Magyarországon fogyatékos emberek ezrei élnek tömegintézményekben elzárva a társadalomtól, sokszor embertelen körülmények között. Bár 1998-ban Magyarország ígéretet tett arra, hogy felszámolja ezeket az olykor még a Rákosi-korszakban épült komplexumokat, az állam az elmúlt években is ezek felújításába pumpált tízmilliárdokat. Az ideális az lenne, ha a fogyatékkal élők kis létszámú bentlakásos otthonokban élnének – ehhez egyesek szerint a pénz, mások szerint az akarat hiányzik. A TASZ dokumentumfilmben mutatta be ezt a szeparált világot.

„Nem jó, olyan, mint a börtön. A rácsos ágyban agyonverik az embert, meg minden. Agyonrugdossák. Az orromba ütöttek, meg minden, ami létezett. Gyomron vágtak. Teljesen sovány voltam, nem adtak enni. Leszedálnak, adnak egy injekciót a fenekedbe és alszol tőle. Utána mérges leszel, törni fogod magadat, ütni fogod magadat, meg minden”.

Kolompár József évtizedeket töltött tömegintézményekben, most viszont már Baján él egy kis létszámú otthonban, és semmiképp sem szeretne visszamenni. Egyik volt gondozója szerint „ha a régi Józsikát kéne összehasonlítani a maival, akkor lehetne csodát látni”.

Magyarországon legalább 100 ezer családban él értelmi fogyatékos, autista, vagy halmozottan fogyatékos ember. Közülük nagy létszámú (100-130 fő egy fedél alatt) bentlakásos intézményben legalább 15 ezren vannak. Az intézetek közül többet még a Rákosi-korszakban, az 50-es években kezdtek építeni.

Bass László szociológus szerint a gyógypedagógiai hagyomány egy nagyon szegregáló és specializáló hagyomány volt nemcsak Magyarországon, hanem egész Európában. Az alapelv az volt, hogy a fogyatékos gyerekek ne legyenek szem előtt, iskoláik és fejlesztésük pedig különüljön el. Bass szerint emögött nem egy kirekesztő, hanem egy hasznosságelvű szándék állt.

Bánfalvy Csaba szociológus is azt mondja, hogy ezeknek az intézményeknek a többségét tudatosan „a pusztában” húzták fel. Egyrészt, mert ott volt hely, másrészt pedig mert a fogyatékkal élőket el akarták szeparálni a társadalomtól, és azt gondolták, hogy ott védettebb helyen lesznek.

„A tömegtermelés akkoriban az élet minden területén divat volt, a kórházakban is több tízezer beteget láttak el” – magyarázza Bánfalvy, aki szerint az ilyen „totális, zárt intézményekben” az emberek szigorúan szabályozott körülmények között élnek. „Ilyen tömegben nem is lehet máshogy élni; úgy működik, mint a vasút, vagy a posta, ahol az egyéni kvalitásokra nem lehet tekintettel a rendszer” – teszi hozzá.

Hiába volt a vállalás?

A 90-es években aztán felmerült a kérdés, hogyan is zajlik ezekben az intézményekben az élet: az ügyben vizsgálódtak civil szervezetek, az ombudsman, a Soros Alapítvány, és az érintett szülők is megszólaltak. Bánfalvy beszámolója szerint akkor kiderült, hogy a bent élők helyzete az emberiesség, az eltorzult szocializáció, a végleges bezártság és a belső kiszolgáltatottság szempontjából is problémás.

Magyarország 1998-ban vállalta, hogy 2010-re a legtöbb ilyen intézményt bezárja, és kis létszámú, a közösségtől nem elzárt lakhatási formákat hoz létre. Mindezek ellenére az elmúlt húsz évben az intézetekkel érdemben semmi sem történt. Sőt, az állami pénzeket továbbra is az óriáskomplexumok fejlesztésére fordítják.

„Budapest gyakorlata szélsőséges”

A Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) dokumentumfilmjéből kiderül, ezek a bezárandó intézmények azért épülnek tovább, mert sok szereplő valójában ebben érdekelt. Az állam és az önkormányzatok leginkább ott hozzák létre ezeket az intézeteket, ahol gyenge a piac, és az emberek nem tudnak vállalkozni. A legtöbb intézményi férőhely a szegény, alulfoglalkoztatott vidéki településeken, főként Dél - Kelet - Magyarországon van, a városokban alig-alig találni belőlük.

Budapest gyakorlata szélsőséges, a főváros egyetlen felnőtt fogyatékosok számára létrehozott otthont sem tart fent határain belül, ezzel értelmi fogyatékosok tömegeit kényszerítve arra, hogy szülőhelyüktől akár több száz kilométerre fekvő vidéki kastélyokba vándoroljanak.

Egy neve elhallgatását kérő volt országgyűlési képviselő a TASZ-nak adott interjújában azt mondta: „A településnek az az érdeke, hogy minél több állami munkahely legyen, és az intézetek sok embernek adnak munkát. A polgármesternek az az érdeke, hogy ezeket a munkahelyeket ne bolygassa meg, és hát a polgármesterek sokszor ott ülnek a parlamentben, ez sajnos nem összeférhetetlen.

Az intézmények megszüntetése elleni érdekek így megjelennek az Országgyűlésben, ahol ezek a dolgok már a szavazás előtt elbuknak. Az önkormányzati ellenlobbi létezik, és nagyon erős. A parlament ekkor nem a fogyatékosok országos, hanem a helyi településeken dolgozók megélhetési érdekeit képviseli. Ebben nem voltak pártpolitikai véleménykülönbségek, erről igazi, láthatatlan konszenzus volt mindig is.”

Nem megalapozott a félelem

A film tanulsága szerint a munkahelyek elvesztésétől való félelem azonban nem feltétlenül megalapozott, a kitagolás ugyanis nem jelentené a munkahelyek számának csökkenését, csupán helyszíneinek szétszóródását.  Ott is legalább annyi segítőre lenne szükség, mint a nagy intézményekben.

S bár a politikai hozzáállás ezt nem könnyíti meg, leginkább civil kezdeményezésre így is létrejött már számos humánus, kis létszámú lakóforma, amelyek biztosítják a helyi társadalommal való együttélést is. Fenntartásuk egy főre vetítve nem drágább, mint az intézeteké, sok esetben pedig kevesebb pénzből gazdálkodnak.

Hogy milyen visszaélések fordulhatnak elő egy-egy nagyobb intézményben, és miért jó a családiasabb lakóotthon, arról Kolompár József beszámolóján kívül többen is beszéltek a dokumentumfilmben. Baranyi Évának, aki szintén tömegintézményből került át Bajára, az volt a legfőbb problémája, hogy a BKMÖ Őszi Napfény Integrált Szociális Intézmény garai telephelyéről nem igazán lehetett kijárni: „Az intézetben bezárt helyen voltam, örökké csak ülni kellett, nem mehettünk ki az udvarra se, semmi”. Emlékei szerint az egyik gyereknek betörték a fejét söprűvel, egy másik lakót pedig megkötöztek és beraktak a ma már megszüntetett hálós ágyba. Évának most van egy saját szobája, ahol olvas, hittant tanul, zenét hallgat, takarít, naplót ír, és kijárnak egy műhelybe, ahol gyertyákat készít.

Az érintett fogyatékkal élőkön kívül Propszt Mária, az említett garai tagintézmény több mint tíz éve visszavonult intézetvezető főnővére is elmondta a véleményét a filmben a visszaélésekről. Bár az egykori főnővér elismeri, hogy ma már korszerű, modern épületben lakhatnak az érintettek, szép lakószobákkal, és nagyon jó szakember vezeti az otthont, azt így sem tudják elérni, hogy a gyerekek jobban fejlődjenek, mert nincsenek meg a keretek.

Pályája alatt azonban ennél rosszabb élményei is voltak: „Olyannal is találkoztam, hogy gyakorlatilag megverték a gyereket. Nem fogadott szót, egyszerűen fogta a papucsát, és megütötte. Sosem derítették ki, hogy miért nyugtalan egy gyerek, csak kapta a szedatívumokat, amitől aztán egy idő után ott ült a sarokban, és folyt a nyála. Azt pedig egyszerűbb volt letörölni, mint végighallgatni a problémáját” – emlékszik vissza Propszt Mária.

„Egyik-másik gyerek rabszolgaként élt, volt, hogy éjjel is felébresztettek egy fiút, ha a társa bevécézett, és neki kellet tisztába tenni. Ugyanezt megcsinálták egy súlyosan mozgáskorlátozott kislánnyal is” – teszi hozzá. A főnövér szerint olyan gyerekek is voltak, akik évtizedeken át ki sem jutottak az utcára. Az intézmény jelenlegi igazgatója, Petrich István viszont azt mondja, elgondolkodtató, milyen szakmai munka folyhatott akkoriban Garán, ha maga a főnővér számol be ilyen visszaélésekről.

Grészlóné Tomaskov Rita, a garai tagintézmény jelenlegi főnővére, aki 18 éve dolgozik ott, már teljesen másról mesél, szerinte az intézmény lakói ma már sokkal szabadabban élnek, mint anno – például kirándulni is sokkal több lehetőségük van. „Minden lakóval külön-külön meg kell találni azt az utat, ami az ő lelkivilágának megfelel” – magyarázza. Grészlóné szerint ma sokkal több mindent biztosítanak lakóiknak, mint amire egy átlagos család képes lenne: csokit, üdítőt, pudingot, joghurtot, chipset, rágót és egyéb nasikat is adnak nekik minden nap.

Ami a bántalmazásokról szóló beszámolókat illeti, a főnővér szerint biztosan vannak olyan intézmények, ahol – ha nem is szándékosan – előfordulnak "kisebb balesetek". Példaként hoz föl egy olyan helyzetet, amikor egy lakó bántalmazza a gondozóját, ő pedig „védekezésből nem úgy fogja meg”. Grészlóné szerint a média hiteltelenül tájékoztat ezekről a dolgokról, az emberek pedig ez alapján ítélnek meg minden intézményt.

A dokumentumfilm bemutatója apropóján szervezett szakmai beszélgetésen az ő álláspontját erősíti Petrichné Veres Sarolta is, aki szintén egy nagy intézményt, a Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat "Harmónia" Integrált Szociális Intézményét vezeti. Szerinte sok minden változott az elmúlt húsz évben, példaként említve, hogy ma már fejlesztőpedagógust és gyógymasszőrt is alkalmaznak. Szerinte az sem egyértelmű, hogy mindenki a kis létszámú intézménybe vágyik, nagyon kemény munka a költözésre való felkészítés, nekik pedig már volt olyan kliensük, aki inkább visszaköltözött hozzájuk.

Petrich István pedig azt mondja, sokan már nem is élnének egyes fogyatékkal élő emberek közül, ha ők nem fogadták volna be őket. „El nem tudják képzelni, milyen körülmények közül hozunk be embereket” – magyarázza.

Az elszegényedés a legnagyobb gond

Ez az állítás pedig nem meglepő annak tudatában, hogy azokban a családokban, ahol fogyatékos családtagot próbálnak meg otthon nevelni, a legnagyobb problémát a szociológusok tapasztalatai szerint az elszegényedés jelenti.  Ha egy család úgy dönt, hogy nem akarja intézetbe adni a fogyatékos gyerekét, akkor az egyik szülőnek biztosan fel kell adnia az állásását, a fogyatékos családtagnak ugyanis folyamatos felügyeletre és segítségre van szüksége.

Sokan mégis úgy gondolják, nem tudnák elviselni a gondolatot, hogy a saját gyerekük intézetben van. Szakemberek szerint ez egy komoly krízishelyzet, a családok pedig sokszor úgy érzik, nem kapnak az államtól anyagi támogatást.

Bánfalvy Csaba szerint az is előfordul, hogy az erőforrások meglennének a családban, mégsem tudnak beilleszteni életvitelükbe egy esetleg súlyosan fogyatékos személyt, mert ehhez túl sok mindenről kéne lemondaniuk.

„Volt takargatnivaló”

Ezek a szülők is a legjobb megoldást keresik gyermekeiknek, de nem mindig találják meg elsőre. Szukop Katalin gyermeke például először tömegintézménybe került, de az édesanya szerint nem szeretett ott lenni, és több probléma is felmerült az intézet esetében: „ötven emberre egy éjszakás jutott, négyen laktak egy szobában, de volt egy valaki, aki uralkodott a többieken, és papuccsal verte őket”.

Az édesanya azt sem értette, a szülők miért nem mehettek be napközben gyermekük szobájába. „Csak kint lehetett beszélgetni, volt takargatnivaló. Előfordult, hogy mindenki rühes volt, és ezt a szülőkkel elfelejtették tudatni.” A család ezért az ikladi kis létszámú Szederfa Otthonba vitte gyermekét, ahol már sokkal elégedettebbek, mert - ahogy az édesanya fogalmazott – "nemcsak lógnak egész nap, hanem rengeteg foglalkozás van, és sokkal több idő jut a gyerekekre".

„Magatehetetlen gyerekként tekintünk rájuk”

A TASZ szerint húsz évvel a rendszerváltás, 13 évvel a kitagolásról szóló döntés, és hét évvel Magyarország uniós csatlakozása után most választ kéne találni arra, hol van helye a fogyatékkal élő embereknek társadalmunkban. „Ma magatehetetlen gyerekként tekintünk rájuk, és évente több tízmilliárd forintot költünk elszigetelésükre egy embertelen intézményrendszerben" - vélik.

A dokumentumfilm bemutatása köré szervezett szakmai vitán abban mindenki egyetértett, hogy a fogyatékkal élő embereknek az lenne a legjobb, ha saját családjukban élhetnének, ha azonban ez nem lehetséges, a kis létszámú intézményekben való elhelyezés lenne a legoptimálisabb megoldás.
A tömegintézményeket jelenlegi kereteik, méreteik és a jogszabályi háttér miatt nehéz humanizálni és modernizálni, az egyik megszólaló hasonlata szerint „ez olyan, mintha a katonaság életébe akarnánk több kreativitást vinni”.

Egyesek szerint az a gond, hogy a kitagoláshoz rengeteg pénz kell, mások viszont azt mondják, csak döntés kérdése az egész. A TASZ szerint a fogyatékkal élők nyílt munkaerőpiacon való részvétele lenne a legfontosabb kapocs a többségi társadalom felé.

A dokumentumfilmet 2011-ben forgatta a Társadalom a Szabadságjogokért, a filmet Verdes Tamás rendezte. (Címlapképünk illusztráció)

• Navracsics nem kommentálja Darák válaszát »

• A hasznos korrupció »