Egy „szerződésszegés” és a sajtóban Kovács Zoltán szerint elmaradt rendszerváltás miatt volt szükség az új médiatörvényre – mondta a kommunikációs államtitkár az Újságírás és állampolgárság Európában címmel rendezett konferencián a Francia Intézetben.

A kétnapos rendezvényen a magyar médiatörvényről, a politika és a hétköznapok között húzódó szakadékról, az európai média helyzetéről, és abban az újságírók felelősségéről értekeztek a meghívott magyar, francia és svájci felek.

Szerződésszegés és hisztéria

A szerdai beszélgetés első részében Dr. Kovács Zoltán, kormányzati kommunikációért felelős államtitkár ismertette az új médiatörvény kidolgozását meghatározó két szempontot. Eszerint az új szabályozás létrejötte egyrészt egy „szerződésszegés” miatt vált szükségszerűvé, mely szerint az Európai Uniós audiovizuális médiaszabályozás átültetésének 2009-re meg kellett volna valósulnia Magyarországon.

Másrészt azért, mert az első sajtótörvény még a kommunizmus alatt született, és – mivel az 1996-os médiatörvény ennek „csupán egy megváltoztatott verziója” – abban „tükröződik a kommunizmus szellemisége”. Érvelését azzal is alátámasztotta, hogy „a kommunista diktatúra vezetéséhez szorosan kapcsolódó két napilap, a Népszabadság és a Népszava sem nevét, sem szerkesztőség tagjait nem változtatta meg a rendszerváltás után”. Az új magyar médiatörvény tehát azzal a céllal jött létre, hogy „depolitizálja a terepet,” csupán „véget akar vetni a törvényszegésnek, és egy áldatlan állapotnak”.

Ráadásul, mivel a „régi” médiatörvény kétharmados rendszerváltó törvény, így annak megváltoztatására eddig „esély sem volt,” hiszen ilyen (ti. kétharmad) „nem nagyon lesz a közeljövőben sem Magyarországon, sem máshol.”

Kovács szerint a médiatörvényt ért bírálatok „inkább érzelmi, mintsem szakmai alapon” születtek, és – bár fel voltak készülve a kritikákra – ekkora „szőnyegbombázásra” nem számítottak az ellenzék részéről. Az államtitkár szerint a médiatörvény nyilvánosságra hozása utáni „első hetekben senki nem tett fel szakmai kérdéseket” a külföldi sajtóvisszhangot pedig egyenesen „hisztériának” nevezte, melynek köszönhetően a magyar EU-s elnökségből egy „elvesztett lehetőség” lett, hiszen minden energiájukat lekötötte az „európai médiahisztériára” való reagálás. 

Vigyázó szemetek…

Többek között erre a kifejezésre is reagált Quentin Dickinson, a Radio France európai ügyekért felelős igazgatója és brüsszeli tudósítója, aki a magyar médiatörvény EU-s visszhangjával kapcsolatban finomította Kovács Zoltán kifejezését, „jelentős aggódás”-ként definiálva „a brüsszeli kollegák” hozzáállását. Az aggódás pedig elsősorban az akkoriban induló magyar EU-s elnökségnek köszönhető, mivel így „fontosabb lett a médiatörvény kontextusa, mint a vele kapcsolatban felmerülő technikai jellegű kérdések.” – fogalmazott Dickinson. „Az Európai Unió számos tagállamára jellemző, hogy vélt vagy valós sérelmeiket Brüsszelben hangoztatják, így ez a magyar médiatörvénnyel kapcsolatban sem lepett meg bennünket. Ugyanakkor a brüsszeli kollégák közül senki nem kérdőjelezi meg, hogy ez egy legitim törvény. Nem a kormány intenciójáról van szó, hanem arról, hogyha ez a törvény mások kezébe kerül, akkor visszaélésekre adhat lehetőséget.” Dickinson a pénzbeli bírság lehetősége miatt is kifejezte fenntartásait, hiszen így „könnyen pénzügyi probléma lehet egy politikai kérdésből”, ami „magával hozhatja számos kisebb médium megszűnését is”.

A közönségből felszólalók közül néhányan Magyarországon ezt főként azért találták problematikusnak, mert itt „az öncenzúra egyébként is meglehetősen elterjedt és az oknyomozó újságírás gyerekcipőben jár”. „Nem akarunk pereskedni, de vigyáznunk kell” – zárta végül mondanivalóját Dickinson.

Antal Dániel, az EurActiv.hu európai uniós ügyekkel foglalkozó hírportál szerkesztője azzal zárta a beszélgetés magyar médiatörvényre vonatkozó részét, hogy „ami a magyar nyilvánossággal történik az nem a médiatörvény miatt van, ugyanakkor az is tény, hogy a pénzhez és információhoz való hozzáférés nem egyenlő a média szereplői számára, ám ezzel a médiatörvény nem foglalkozik.”

„A válság az újságírók felelőssége”

Az Európai Unió „negyven éve folyamatosan kudarcot vall az információs politikában” – mondta Dickinson a beszélgetés második részében –, ami számos komoly problémát eredményezett ebben az időszakban. Egyrészt kialakult egyfajta „euroszkeptikus” hozzáállás, másrészt pedig – François Bonnet, a Mediapart vezető szerkesztője és a Le Monde nemzetközi osztályának egykori igazgatója szerint – ezzel összefüggésben erősödhetett fel számos országban a nacionalizmus és a szélsőjobb is. „A válság az európai újságírók felelőssége” – mondta Bonnet – hiszen „nem vettük észre, hogy olyan újságírói gyakorlatot követtünk, ami beleszorult egyfajta pedagógiai tudósításba, ez pedig a közvéleményt nem igazán érdekli.”

„Mi ott Brüsszelben nagyon lelkesek vagyunk ettől az Európai Unió-dologtól, és hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy ezt a lelkesedést mindenki osztja. Aztán meglepődünk, amikor egy általunk Brüsszelben üdvözölt és támogatott kérdésnek a hazai sajtóban teljesen más visszhangja van.” Példaként a 2004-es bővítéseket hozta, amikor is szerinte sem a már bent lévő tagállamok, sem az akkor csatlakozottak belpolitikájában és nyilvános vitáiban nem kapott megfelelő teret a tíz új tagállam felvételének előnye és hátránya, a probléma elemző megközelítése, megfelelő közvita generálása, ez pedig rengeteg félreértést és előítéletet szült. 

A szakma kudarca

„Az újságírás egésze kudarcot vallott, hiszen nem tudta a politikát átvinni a hétköznapokba, a politikai vita elemeit megosztani a közönséggel, nem tudott megoldási kulcsokat adni a társadalmat érintő közvitákhoz” – mondta Bennet. Ez egyrészt a belpolitikai szerkesztők – az Európai Unió intézményeivel és felépítésével kapcsolatos – tudatlanságának is köszönhető, másrészt annak, hogy a brüsszeli tudósító gyakran az előre meghatározott napirendi pontok közlésén túl nem fordít kellő figyelmet a fontos témák felgöngyölítésére. A Kovács Zoltán által említett „hisztéria” kapcsán Bonnet úgy fogalmazott: „örüljünk, hogy képesek vagyunk még felháborodni, és hogy Magyarország része az európai közbeszédnek.”

Az „európai újságírás” jövőjét illetően Dickinson a politika és a hétköznap közötti átjárás hiányára világított rá, amely szerinte annak a dilemmának is a következménye, hogy az újságíró Brüsszelben főként egyfajta szócsőként működött eddig, holott „az európai politikusokat szembesíteniük kellene saját inkoherenciáikkal.” Dickinson „folyamatos kötéltánc”-ként jellemezte az európai újságíró munkáját, mivel „ha komolyak vagyunk, nem értenek meg, ha komolytalanok, azzal vádolnak, hogy elferdítjük a valóságot.”

• A piacinál drágábban kínál üdülést az Erzsébet-program »

• Dániel Péter, a demokrata szélsőséges »